forward :: 2009. augusztus 20., csütörtök 16:19 :: 7 komment

Pár hónappal költözés után elővettem a kamrából a 24 colos Eizo monitort, elhelyeztem az asztalon, és szinte azonnal sokkot kaptam.

Zavaróan pirosnak tűnt a kép, és a közösségi site-okon szörnyen koszosak voltak az emberek.

Arra gondoltam, hogy szegény monitor a nagy pihenésben biztos elfelejtett mindent, majd körülbelül egy óra folyamatos tesztelés és konfigurálás után sikerült alaphelyzetbe visszaállítanom (abba, ahogy a dobozban feküdt), és rájönnöm, hogy néhány hónap a Sony Vaio álkontrasztos, szintetikuskék kábulata mögött milyen mélységekbe rántott magával. A Sonyn fel sem tűnt, mennyire szánalmas a Windows 7-ben a subpixel rendering. Egyelőre alig tudok olvasni.

Mégis, már tudom, így a jó. A piros az piros. Ha fáj, az fáj. Nem véletlenül égeti hamuvá a boszorkányt a tűz. Ami piszoknak tűnt rajtatok, az jpeg tömörítési szemét (azért fürödjetek továbbra is). Ilyen az, ha az ember lát.

Hasonlóan megrázó, ha hall. A kedvenc zenénk csöves erősítőn szomorú zörejjé változik, és bizony, el kell kezdeni keresni a nemesebb alapanyagot.

Ez történik, amikor először eszünk libamájat hagymával és eperrel.

Ha nagyot lépünk, mindig ilyen.

Idő kell, hogy megszokjuk és megértsük a jót. És utána minden más olyan esetlenné alakul.