animal planet :: 2008. augusztus 24., vasárnap, 02:00:00 :: 2 komment

A játékos és kísérletező természet utat tört magának törékeny mikrokozmoszom felé. Hátulról, rézsút érkezik a harci biohelikopter. Egy korszak a végéhez ér.

Fél arasz méretű lódarázs hajtja uralma alá a teljes légteret. Az ellenállás hasztalan. Zümmögése mély, nyugodt és átható. A pillanat magával ragad.

Eszembe jut egy hír: az amerikai hadsereg rádióval irányított kémrovarokkal kísérletezik. Mikrochipet ültetnek az állat agyába, és máris lehet az arabokra kiborg poloskát küldeni. Szokás szerint mindent rajtam tesztelnek először. Közelebb lépek. Az agya ép.

Nem félek a darázscsípéstől. A helyes ösvényről a gyarló ember szívszorítóan könnyedén letér, és van olyan, hogy az eltévedt lelket már nem tereli vissza sem könny, sem tanács, sem sugallat, sem atyai pofon. Van, amikor egyedül egy kiadós csípés segít. Ilyenkor szinte jó, ha pont közel repül hozzánk egy hatalmas lódarázs.

Gyors önvizsgálatot tartok. Eredmény: a lelkem alapvetően a helyén, a darázs jelenléte nyilvánvaló tévedés. A konyhában keresek alkalmas eszközt, hátha józan érveimből nem ért majd szegény. A nejlonszatyor nem elegáns, magára valamit adó férfi vadászó szándékkal nem vesz kezébe zörgő polietilént. Marad az ásványvizes palack. Büszke vagyok magamra: fair play.

Ha a világ teremtője lódarázs fullánkján keresztül szeretne üzenni nekem, az üzenet nagyon fontos lehet. Ebben az esetben szívesen meghallgatom.

A darázs szívében perzselő szerelem lobbant, ő maga pedig rárepült az állólámpámban található százwattos izzóra. Kettős hiba. A kölcsönös hevület kínjában fetrengő lényre könnyedén borítom a palack bejáratát. Darazsam immár az üveg belsejében zizeg. Támad és támad, mint a gép. Nem tudom, láttam-e valaha ennyire bátor és ennyire agresszív állatot. Óriás rágójával tucatszor próbálja kettéharapni a világainkat elválasztó plasztiktartomány mögötti ujjaimat. Csodálom őt ezért, hisz ezerszer nagyobb vagyok. Darázs, ma este tőled tanulom a harc mentális alapjait.

Felveszem ünneplő ruhám és útnak indulok. A lakástól ötven méterre lecsavarom a palack kupakját, és a palackot a továbbra is vadul küzdő állattal együtt a fűbe fektetem. Szabad vagy, keress kijáratot.

Hajnaltájt, három óra múlva érkezem haza. A távirányítós kapun villogó sárga fény
eszembe juttatja a sorsára hagyott vadat. A palackhoz sétálok, és döbbenten tapasztalom, a darázs még odabent pihen. A hideg éjszakába dermedt harcos testét harmat borítja. Helyzetértékelés: a szemem láttára haldoklik a fekete-sárga csíkos halál. Kirázom az üvegből, száraz és biztonságos helyet keresek neki. Mostmár te jössz, szedd össze magad, és ha felkel a nap, zümmögjél szépen haza.

Bezárom az autót, a ház bejárata felé fordulok, és ebben a pillanatban földbe gyökereznek fáradt lábaim. Hatalmas, két ember magas darázs-istenség néz velem farkasszemet. Szárnycsapásaitól remegnek a fák. Tudom jól, rágójával bármely általam ismert tárgyat kettéharap, és saját testemet - kelletlenül - az ismert tárgyak közé sorolom.

"Nem felejtem el, amit tettél" - hallom fejemben a mennydörgő gondolatokat. "Ha egyszer igazán nagy bajba kerülsz, annyit kell mondanod: darázs. Elég, ha halkan mondod. Elég, ha egyszer. És mi azonnal ott leszünk."