avatar :: 2009. december 21., hétfő, 21:34:58 :: 121 komment
cinema culture

Hatalmas hibát követett el James Cameron az Avatar castingján - és a szentimentalizmusért a filmiparban szörnyű árat kell fizetni. Jelen esetben az 500 millió dollárból készült látványorgia 160 percén keresztül alig bírtam kivárni egy-egy CGI jelenet végét, hogy újra feltáruljon előttem a renderelt világot elhomályosító természeti csoda: Sigourney Weaver.

Hogy 57 évesen, plasztika nélkül ember így kinézhet, az valamelyest árnyalja a baljós fővonalat: két planéta természet-istenei küzdenek egymással, és a haldokló Föld utolsó erejével igyekszik kóbor spermiumot lőni a Pandorára. Büszkeségének, a homo sapiensnek fél magját akarja elültetni az idegen földbe. Mivel tudom, hogy az ilyen fontos részletek elkerülik egyes nézők figyelmét: Jake avatarja nem kevés emberi DNS-t tartalmaz. Ezt mondják is, látszik is rajta. Bizony, ott ketyeg benne az alien, és amint hentereg egyet a törzsfőnök lányával, teljesül a misszió: a dekadens, elvetemült faj tovább terjeszkedik. Pontosan tudjuk, az ilyesmi mivel jár. Érdekes módon csupa olyan filmből, amelyekben szintén Sigourney Weaver szerepel. Vajon ő maga mitől öregszik ilyen lassan?

Pandora immunrendszere szánalmasan gyenge ellenállást tanúsít: a törzsfőnök lánya elkezdi Jake-et lenyilazni (összesen két okos gondolata támad a film során, ez az egyik), aztán abbahagyja. Nem sokkal később ott akarja hagyni Jake-et a vadak örömére (elérkeztünk a második, és egyben az utolsó okos gondolathoz). Csakhogy hol a nyílvesszőre, hol magára Jake-re szállnak a világító medúzák, ezért nem szabad megölni őt. A kivégzés elmarad. Lássuk be, mennyivel praktikusabb és tisztább jogrend ez bárminél, amit a rómaiaktól származtatunk.

Érdemes észrevenni még, hogy számos nagy gondolkodó - aki nem hitt eléggé Istenben - Gaiara szavaz. Így tett Asimov az Alapítvány-szappanopera közepén, ez köszön ránk néhány jobb anime-ben, ugyanez az érzés szövi át minden idők egyik legjobb filmjét, a Barakát, és most köszöntjük a klubban Cameront. Csupa olyan emberről beszélünk, akik alkotó munkája gyakorlatilag kivitelezhetelen bármiféle törzsi társadalomban. Kíváncsi lennék, mit kezdenének az őserdőben egy hét után, ha még írógép sem állna a rendelkezésükre.

Lehet álmodozni. A fő feladatunk mégis az, hogy kinyírjunk mindent, ami él. Legyünk végre stílusosak: büszkén vállaljuk fel.

9.5 / 10

pink :: 2009. december 11., péntek, 00:52:49 :: 79 komment
dialogue fashion

- Vagy rózsaszín bugyi.
- Azt hiszem, körülbelül húsz éve nem láttam rózsaszín bugyit.
- Komolyan? Nekem van pöttyös is. Az a teóriám, hogy nem számít a srácoknál.
- Nem tudom, mi számít a srácoknál.
- Jó, a férfiaknál sem.
- Nálam biztosan számít. Általában az öltözködés számít, és mivel a nők 95%-ának fogalma sincs róla, sokszor igen kellemetlenül érzem magam.
- 5%-nak van? Nem lesz az sok? Amúgy mi a baj, nem megy a melltartó a bugyihoz?
- Általános öltözködésről beszélek, nem a fehérneműről.
- Értem. Mégis, mi a baj az öltözködésükkel? Mondanál néhány tipikus hibát?
- Az jó, ha mondok néhány tipikus kötéltáncos hibát?
- Igen.
- Leesik.

grow :: 2009. december 09., szerda, 00:01:19 :: 9 komment
politics

Mielőtt visszaszállnánk az űrhajóba, és párbajra hívnánk a sötét univerzumot, a magyar politikai helyzetről szeretnék még egyszer beszélni.

Szóba került a palesztin-izraeli konfliktus. A gondos olvasóban felmerül a kérdés, hogy a történelemórákról, vagy legalábbis a tétényi kollégimból jól ismert, évezredes magyar-arab barátságon túl vajon a magyar szélsőjobb (tehát Thürmer Gyulától jobbra) miért szimpatizál feltétel nélkül a palesztinokkal.

Csapjunk a közepébe. A jelenség magyarázata arra az egyszerű tényre épül, amely - Dina szavaival - így hangzik: Izrael állam legfontosabb tulajdonsága, hogy mióta létrehozták, a területe folyamatosan növekszik.

Nehéz lehet ilyen országban élni. A tájékozottságra törekvő izraeli lakos lefekvés előtt beírja a wikipedia keresőjébe hazája nevét, és a jobboldali oszlopból lopva kilesi, aznap mekkora területen élt. Hosszú és szívből jövő ima után fejét álomra hajtja, ám minden reggel arra ébred, hogy amíg nem hallgatja meg a híreket, nem lehet tudomása arról, hogy a bolygót irányító tőke egész pontosan hány négyzetkilométer területen halmozódott fel. Csupán abban lehet bizonyos, hogy ez a terület valamivel nagyobb, mint előző este volt. Így hiába minden igyekezete, hazáját illetően nem merhet saját, általános műveltségről beszélni.

Irigylésre méltónak a palesztinok helyzetét sem nevezném. Nem elég, hogy valakik létrehozták melléjük a zsidó államot, hanem még úgy kell élniük, mint a klímaváltozás-tudatos, zöldellő cserjének, amely remülten figyeli a lassan, ám feltartóztathatatlanul felé terjeszkedő Szaharát.

Képzeljünk el egy átlag délutáni baráti beszélgetést két palesztin férfi között:
- Mióta is éltek Izraelben?
- Nem emlékszem pontosan. Fél éve lehet.
- Hányas számban laksz?
- Mohamed utca 27.
- Akkor öt hónapja. Nekem több eszem volt, a 324-ben vettem lakást. Minket még csak két hete borított el Izrael.

Egyébként akad néhány további állam ezen a planétán hasonló törekvésekkel, az oroszok és a kínaiak régóta ugyanerre játszanak, hol több, hol kevesebb sikerrel. És eszembe jut egy ország, amelynek az egyik fele folyamatosan erről álmodik. És bár ezt a népet igen kifejező és aprólékos nyelvvel verték meg Babilonban, ebben a kérdésben az "elfoglalni" és a "visszafoglalni" szavaik teljesen azonos jelentéssel bírnak. Lévén nagyjából minden területen borzasztó régen élnek emberek. Hol ezek, hol azok, hála az égnek.

Voltaképp a magyarországi (radikális) jobboldalnak szeretnie kellene a zsidókat, legfőképp az izraelieket. Hiszen közös a cél. Számottevő különbség a két társaság között, hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Kertész Imre írja, hogy (egyes) zsidók azért érzik különlegesnek magukat, mert utálják őket, miközben azért (is) utálják őket, mert különlegesnek érzik magukat. Idehaza azért utálják az izraelieket, mert a mi egyik legnagyobb kudarcunk az ő egyik legkézzelfoghatóbb eredményük.

Aztán van még egy fontos motívum: a magyarok imádnak a vesztes oldalra állni. A történelmünk arról szól, hogy hosszas mérlegelés után minden konfliktusban kiválasztjuk a vesztes felet, melléjük szegődünk, és minden erőnkkel igyekszünk felülmúlni őket. A vesztésben.

Most épp azokat választjuk, akik - többek között - azzal a szöveggel fognak nyerni, hogy: "Elsőkből lettünk utolsók".

Igen, ez igaz. Úgy értem, konkrétan nekik ez már kétszer sikerült. Egyszer 2002-ben és egyszer 2006-ban.

Hát hajrá.

2012 :: 2009. december 08., kedd, 23:21:44 :: 19 komment
cinema culture

Az évszám-trilógia első fejezetében felfedeztük a Bűn Kontinensét és a kiirtásra váró indiánokat, a folytatásban lenyomott minket a Gondolatrendőrség és a Nagy Testvér. Stílusos, hogy 28 évvel később, mintegy záróakkordként kipusztuljon a teljes emberiség. Eddigi élettapasztalataimnak hála nem esik nehezemre kapcsolatba lépni ezzel a gondolattal. Továbbá magam is egyre aggasztóbb előjelnek tartom, hogy a kétezredik év óta gyorsuló tempóban fogyatkoznak a civilizációnk hosszú évezredek szívós munkájával felhalmozott baljóslatai. Ha nem kapják össze magukat a napkitörések, három év múlva a szerencsétlen majákat is lehúzhatjuk az apokalipszis időpontját elhamarkodottan kijelölő lúzerek süllyesztőjében.

Maga a film úgy indul, hogy a néger meglátogatja tudós barátját, akinek a felesége a következő kérdéssel fogadja:
- Remélem, farkaséhes vagy.
- Majd' éhen halok.

Mindezt Indiában.

Ezután még mélyebbre merülünk, háromezer méterrel a földfelszín alá, ahol a mikrohullámmá változott napszéltől egyszerre világít és forr zubogva a víz. Ilyen cudar körülmények között a tudósok is kínlódnak, szerencsére a szervezetüknek csupán a 75%-a víz, úgyhogy ők se nem forrnak, se nem világítanak, hanem némi izzadtsággal és jégkockába lógatott lábbal kutatják tovább a végnapjainkig hátralévő másodperceket.

Később vannak ilyen mondatok, hogy 2012-t megjósolták nem csak a maják, a kínaiak és a buddhák, hanem említi még "valamennyire" a Biblia is. Gondolom, Pál apostol valamelyik Korinthosziaknak írott, de el nem küldött levelében utal rá.

Úgy vélem, ennyiből már kiderül, hogy igen komoly a baj.

Mintha az emberiség, vagy legalábbis Hollywood versenybe szállt volna a Jóistennel, hogy ki tud hülyébb katasztrófafilmet kitalálni, és talán a producerek abban bíznak, hogy a vesztes rendező művének vetítése végül elmarad. Más, jóindulatú magyarázattal legalábbis nehéz alátámasztani a látottakat. A rossz hír az, hogy látatlanban lefogadom, Ő áll nyerésre.

A repülőgép fölött tigrisugrással átszálló metró képe tetszett. A filmet nyilván nem a Kálvin téren forgatták.

3 / 10