large hadron collider :: 2008. szeptember 23., kedd, 17:04:07 :: 34 komment
documentary

A professzor feje körül vékony csövekben keringett a folyékony hélium. Gustav a harminctonnás elektromágnes talpánál összehajtott pokrócra fektette ráncos arcát, és álomba szenderült. Álmában hallgatta a héliumot.

A kegyetlen körülmények között cseppfolyóssá kényszerített nemesgáz ciripelő hangját nem említi egyetlen könyv és egyetlen cikk sem. A tudományos világ hallgat a csövekben vándorló hélium énekéről. Nem beszélnek róla, mert a létezéséről sem szereztek tudomást. Egyedül Gustav Hippocampus professzor ismeri kellő mélységben e ritka anyag valódi természetét. Gustav ciripelésnek hívja, bár a hang inkább olyanféle, mint ha szirének énekét próbálnánk visszaadni napszéllel működtetett elektronorgonán.

A professzor rugalmas, hosszúkás testű, sötétlila fénnyel szikrázó lényként úszkált egy távoli bolygó óceánjában. Teste körül forrt a hélium. Gustav hatalmasat ugrott, az ívet fehér és gomolygó csík rajzolta a légkörbe, mely szép lassan, nem sokkal a néma csobbanás után porrá fagyva hullott alá  és kezdett lebegni az óceán valószínűtlenül tompa csillogású felszínén. Gustav a parthoz ért, lábakat növesztett, és szemügyre vette a korántsem végtelen világűr peremére sodródott bolygó sötétkék, éles tarajokkal szabdalt, transzurán hegysége fölött terpeszkedő ismeretlen tartományt. A határvonalat, ahol téridő véget ér. Volt ott egy ajtó - amit kizárólag Gustav professzor rendkívül éles érzékeivel rendelkező lény láthatott. Nem vezetett sehová. Közvetlenül az ajtóban az őskáosz kiterjedés nélküli, elképesztő őrült forgataga várta a világot elemésztő entrópia végső diadalát.

A professzor felébredt, az íróasztalhoz sétált és hóna alá csapta számításait.

Thomas Pittengraph a monitor előtt ült. A nagy kísérletre vár - gondolta Gustav. Ez magyarázza, hogy ilyen korai órában szokásával ellentétben nem dr. Eva Laborewsky-vel üzekedik épp valamelyik nagy és drága kísérleti műszeren.

A nagy és drága kísérleti műszerek nyugtatólag hatottak Thomasra. Úgy érezte, ezekkel a gépekkel méltó elégtételt vehet az összes elemi részecskén. Thomas egytől-egyig gyűlölte az elemi részecskéket. Szinte életcéljává vált, hogy a svájci laborban minél többet ütköztessen egymásnak. Legszívesebben ki sem kapcsolta volna a gépeket, hiszen azok mindenféle mérés és elemzés nélkül is képesek dolgozni.

Thomas nem volt mindig ilyen. A gimnáziumi évek alatt, esténként, elalvás előtt gyakran gondolt az egyik - később rövid playboymodell pályát befutó - osztálytársára. "Ó. Mennyi részecske."

- Thomas, le kell állítanunk a gépeket.

A férfi felhúzta bal szemöldökét. Vagy mindkettőt, de azt a rendkívül empirikus Gustav nem láthatta, mert Thomas nem vette a fáradságot, hogy hátraforduljon.

- Valami gond van a héliummal, professzor úr?
- Nem, a héliummal minden rendben, Thomas.
- A transzformátor rakoncátlankodik?
- Nem.

Thomas végre az idős tudós felé fordult.

- Mi a baj?
- Nem szabad elvégeznünk a kísérletet.

Thomas felnevetett.

- Miért, mi történik? Elpusztul az egész világegyetem?
- Bizonyos módon igen. Bizonyos értelemben nem.

Thomas keze az indítógomb fölé tévedt. Soha, de soha nem ütköztettek még ekkora részecskéket egymásnak. A férfi minden vágya volt, hogy az összes létező műszerrel megfigyelhesse a pusztulásukat.

- Gustav professzor, mekkora esélyt lát arra, hogy ezt itt bárki komolyan vegye? - lépett be a terembe Eva.
- Nem számolok esélyekkel. Tényekkel dolgozom.
- Ellenőrizte a számításokat?
- Többször, mint gondolod.
- Hányszor?
- Mindig ellenőrzöm őket. Mindig - a mai napon. És Thomas mindig elindítja a gépeket.
- Nem értem.
- Minden jót - sóhajtotta Gustav, és tekintete Thomas kezére vándorolt, aki ebben a pillanatban szabadjára engedte a folyamatot, amelynek köszönhetően az egész Univerzum újra - mint mindig, ezen a napon - néhány másodperc múlva vissza fog zuhanni önmagába. Ahonnan vétetett.

És ahonnan ismét vétetni fog.