travel one :: 2009. március 14., szombat, 21:33:23 :: 2 komment

Aznap este az égből jelentős mennyiségű víz hullott alá. Az a fajta, amely a talaj fölött néhány méterre nem cseppekre, hanem hosszúkás hengerekre válik szét. Jóbarátja, a jeges szél így oldalról könnyebben sodorja magával, hogy együtt járják át a ruhák mély rétegeit, olyan közelségbe jutva a reszkető bőrhöz, ahová egészen biztosan nem kaptak meghívót. Az égiek ilyen napokon az ártó szándékaikat a szokásosnál is kevésbé leplezik.

A nap már rég aludni tért. Sejthető volt, hogy a következő órákban senki nem jár erre a rengeteg vizet felszárítani.

Sötét hajú lány sétált a híd közepén. Kabátját vacogva húzta magához, ám egyenes háttal ment, hogy jobban érje a szél. A lehetséges minimális védelmet feláldozta a küllem oltárán. Így teszünk mind, ha túl büszkék vagyunk embernek lenni – és ettől válunk igazán esendővé.

Lassítottam, letekertem az ablakot. Nem voltam benne biztos, hogy mindkettőnknek sikerül ilyen körülmények között szájról olvasnia.

- Elvihetlek.

Rám nézett, és megrázta a fejét.

- Nem kell. Tudok repülni.

Villámlott. A lány fehér arcán fagyos fény csillant. Féltem, hogy mindjárt felemelkedik.

- Tudom. Én teremtettelek.

Ezen elgondolkodott.

- Jó. Akkor végülis mehetünk.

 
 

Artemis
2009. 03. 22.
23:31:44

Ahogy a vizes járdára esett levetett kabátja, megszűntek a hangok, teljes némaság ölelte át a magányos utcát. Az esőcseppek lelassultak, a pocsolyák felszínén a fodrozódás megállt.

-Elfelejtettem hol laksz.

Ahogy behajolt az ablakon, hatalmas sötét szárnyai kibomlottak, eltakarva a szélvédőt.

-A lét és a nemlét határán, ahol a gondolatod hódolatot ajánl a valóságnak, majd hátat fordítva új világot teremt.
g.
2009. 03. 23.
02:35:08

végre.

=> Regisztrálni jó <=