welcome II :: 2010. április 01., csütörtök, 00:51:13 :: 2 komment
women

Víz és por festi sárgára, kékre. Eltakarja előlem a sötétséget és a végtelent. Elrejti a titkot, hogy porcelán babaház falán túl lakik az Örökkévaló.

Ahol a háztetők antennákkal kapaszkodnak belé, bíborral kísérletezik az ég.

Így kezdődik rendszerint.

Úgy, hogy ébredő élet illatát fújja arcomba a szél.

Ez a szél idegen városok, repülőterek, országok, hegyek, emberek lenyomatát őrzi. Ez a szél arcok, kézfogások, pillantások, szerelmesek között suhant el. Ez a szél örömből és bánatból kiszakadó sóhajokból áll. Sárga, papírszagú könyvlapok fuvallatai laknak ebben a szélben. Réges-rég élt emberek meséiről indultak útnak, amikor valaki áthajtott egy-egy lapot.

A szél az ő történeteiket suttogja halkan a fülembe. Halkan és kíméletlenül.

Nincs menekvés. A kalandnak folytatódnia kell.

Új ígéretek, szavak, csókok, ölelések, érintések  kelnek útra. A leendő emlékeim ők.

Az emlékeim én vagyok.

Millió emlékem még odakint kóborol a világban. Szövevényes ösvényen kígyóznak felém. Többségük fiatal: ennie kell sokat, szép nagyra és izgalmasra nőnie, mielőtt találkozunk. Különben szóba sem állnánk egymással.

Fel is öltöznek. Emberekbe bújnak a találkozás előtt.

Alapvetően kedves gesztus a többi ember részéről, hogy elszállítják hozzám az emlékeimet.

Mire mindet célba juttatják, teljesen elkészülök.

Langyos napfény simogatja a bőrömet.

"Kezdhetjük?" - kérdezi.

Vagyis mondja.

Tudom, még csak most jön a java.

Mindig most jön.

 
 

MA
2010. 04. 02.
20:23:36

Ez nagyon meseszerű. (Vagy novella?)
vio
2010. 04. 08.
20:10:01

Szeretem ezt a bejegyzést.

=> Regisztrálni jó <=