horton :: 2008. április 27., vasárnap, 00:50:23 :: 22 komment
cinema

Horton

Biztos rémlik, hogy a Nemo első képkockáin egy szörnyűséges hal felfalja a családanyát és úgy háromszáz gyermekét. Egyedül szerencsétlen Nemo és az apja maradnak életben.

Horton hasonlóan gyerekbarát kezdőjelenetében a nagy, zord, tüskés gömb leteperi a szép, gyönge, törékeny virágot. Kis híján vele együtt pusztul egy metauniverzum. A tovaszálló fehér gömb első ránézésre teremtés- vagy megtermékenyítés-szimbólum lehet. Mint később látni fogjuk, az utóbbi.

A harmadik percben szofista, egzisztencialista és materialista nézőpontokat ütköztet a relativitáselmélet alaptételeivel a gyermeklelkű elefánt és a tekintélyelvű kenguru.

A hátralévő időben a a kereszténység fontos kérdéseit érintjük, valamint kirándulást teszünk a társadalom- és a természettudományok birodalmában. Az utóbbiról elég annyit, hogy az elefánt jól hall, mivel nagy füle van, és mindenre emlékezik.

Nehéz nem észrevenni, hogy a film egyetlen valóban gonosz szereplője bevándorló, vélhetőleg orosz. Jobb ezt már 4-5 éves korban a gyerek fejébe sulykolni, ugyanúgy, mint hogy az ideális, boldog és sikeres ország államformája a monarchia, ahol az uralkodó család első fia örökli a hatalmat.

Az apró fehér gömbben szálló univerzum védelme, a többször ismételt "legkisebb élet is számít" szlogennel együtt nem más, mint kőkemény abortusz-ellenes propaganda. A földrengés és a világégés közben kórusban kiabált "nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben" pedig az iraki háború.

A progresszívnek álcázott (Horton = Galilei) mese valódi jelszava: irány a múlt.

Egyébként aranyos, és jellemzően az apa- és anyakompexusról szól, és látható benne hídjelenet.

6 / 10