believe :: 2010. április 19., hétfő, 00:31:13 :: 20 komment
social

Az emberi faj tanulmányozása közben különös tapasztalatokra tehetsz szert.

Én például azt vettem észre, hogy meglepően sokan gondolják úgy, hogy azért mondod valamire, hogy az téged zavar, mert valójában nem zavar.

Sőt, egyenesen kívánod azt.

Legfeljebb nem tudod magadról, vagy nem mered bevallani.

Amikor olyan személy kezd egy mondatot azzal, hogy "tudom, téged megvisel ez a téma, de", akiről tudod, hogy szeretne jóban lenni (vagy maradni) veled, akkor átgondolásra érdemes lehet a kérdés, hogy vajon őt tényleg az égvilágon semmi nem zavarja, vagy ő rendszeresen szól rá másokra olyanért, ami nem is zavarja (és magából indul ki), vagy tényleg képtelen elhinni, hogy a földön élő hét milliárd emberből nem mindenkinek ugyanaz rossz.

Ennyi. Több lehetőség nincs.

Tegnap beléptem egy ajtón.

- Ő Rex - mondta a nő arra az élőlényre, ami egy másodperc alatt négyszer próbált rámugrani.

Mivel a látogatás előtt három alkalommal vázoltam fel, hogy pontosan ez az a szituáció, amit mindenképp el szeretnék kerülni, konstatálnom kellett, hogy a három valójában borzasztóan kicsi szám.

Miután az ugrálás láthatóan kiborított, vendéglátom felkapta a kutyát, szájához emelte, majd diadalmas arccal így szólt:

- Látod, még meg is puszilom!
- Akkor engem már nem kell.
- Téged ez tényleg ennyire zavar? Ez egy fal köztünk. Mi bajod a kutyákkal?
- Semmi bajom nincs a kutyákkal. Úgy értem, konkrétan velük. Azt nem szeretem, ha valaminek hosszú karma van, és a kedvenc gyapjúnadrágomat és az egyik kedvenc zakómat tépkedi vele. Felőlem, amíg ezt műveli, lehet fikusz is, ugyanígy reagálnék.
- Te mindig ilyen elegánsan öltözöl?
- Azt hittem, randizunk.
- Igen, de tudod, a barátaim mindig örülnek a kutyának. Pár perc múlva már te is simogatni fogod.
- Nem, nem fogom. Ahogy azt már mondtam. Alapvetően nem tartanék olyan állatot a lakásban, amelynek szőre van, és pránán kívül bármi mást eszik (tehát nem csak használt fény hullik ki belőle időnként). Lehet azt, hogy vagy bemegy a másik szobába, vagy elmegyünk itthonról? Úgy értem, ketten.
- Nem, mert akkor sír. Úgyis meg fogod szeretni. Szagold meg, ő tényleg nem büdös.
- Értem. Akkor én most megyek. Szia.

Mivel rövid időn belül másodszor jártam így, útban hazafelé fogadalmat tettem, hogy akárhogy néz ki, kutyás nőhöz soha többet nem megyek fel.

Ebből elég volt.

Rövid időre rá beláttam, mennyire férfiatlan ez a gondolat. A teljes megfutamodás a vesztesek műfaja. Hát a nagy francokat.

Veszek egy repülőjegyet, kimegyek Brazíliába, és fogok az őserdőben egy kutyaevő kígyót (Cobra Hundhunticus). Kivetetem a lengőbordáját, hogy könnyen fel lehessen tekerni, és beférjen az aktatáskámba. És minden ilyen esetben előveszem.

- Most mi a bajod? Nem szereted az állatokat? Milyen ember vagy te? Ez is csak egy élőlény. Ne idegeskedj már, rossz nézni, amit művelsz. Rég látott kutyát, és nagyon szereti, azért kapkod utána. Jóban lesznek. Most megpuszilta. Látod, már le is feküdtek egymás mellé. Együtt alszanak, összecsavarodva. Hát nem csodálatos?

És hogy az élet ne legyen unalmas, az autóm csomagtartójába beszerelek egy hatalmas akváriumot, amelyben óceáni óriásmedúza úszkál majd. Néha azt viszem fel.

- Ne mondd, hogy nem tetszik. Nyugi, nem csíp, nagyon barátságos. Berakom az öledbe, hogy szokjad. Olyan, mint egy hatalmas méhlepény. Tudod, aki az állatokat nem szereti, jó ember nem lehet. Ez a természetben előforduló legtisztább nyálka, a nyáladnál ötvenszer higiénikusabb. Semmi bajod nem lesz tőle. Mik ezek a piros foltok rajtad? Hú, remélem, nem vagy allergiás a medúzacsípésre. Mi az, hogy nem kapsz levegőt?

Hát így.