Nincs jogosultságod (már) a komment módosításához.

walk away :: 2011. augusztus 12., péntek, 21:21:17 :: 10 komment
fate life

Ahhoz képest, hogy olyan felfoghatatlanul hatalmas az Univerzum, hogy a méretén való puszta gondolkodás közben is minden egyes agysejtednek veszélyességi pótlékot kellene kapnia, vagy - hogy ne boruljunk meg rögtön az elején -, vegyük csak a Naprendszert, vagy nem is, vegyük a Földet, az már megfogható, de még szintén kibeszélhetetlenül nagy, rettenetes nagy, szóval ehhez képest egészen elképesztő, hogy hányszor múlik az ember élete néhány méteren.

Igazából a vulkánkitörésen, a pólusváltáson és a japán energiatermelésen kívül gyakorlatilag bármit túl tudsz élni azáltal, hogy a megfelelő pillanatban 5-6 méterrel arrébb teleportálod magadat. Gondolj arra, hogy Drezda bombázásakor a föld felszíne üveggé olvadt a gyújtóbombák okozta forróságtól, és ezt Vonnegut túlélte, mert néhány méterrel a föld alatt tartózkodott Drezda alatt. Ugyanennyi távolságot kellene arrébb mozdulnod ahhoz is, hogy a drogbáró lakásából, a rendőrkapitányságról vagy az elásós uzsorás autójából eltüntesd magad. A börtön fala sem vastagabb néhány méternél.

Ez az egész gondolatsor akkor jutott eszembe, amikor azt a jól felismerhető zümmögő hangot hallottam, amivel a tű szúrja át percenként ezerszer az ember bőrét. Benéztem a sötét helységbe, és láttam, hogy ül bent valaki.

Ez az, amit tényleg nehéz megértenem, mert azt gondolnám, hogy azért a tetoválószalonból viszonylag könnyű kijutni. Például én, ha arra eszmélnék, hogy egy berregő tű közeledik a bőröm felé, és látnám, hogy nem vagyok leszíjazva, gondolkodás nélkül felpattannék, kirohannék, és ehhez se teleportálni nem szükséges, sem távolkeleti küzdősportot nem kell megtanulnom. Ha le lennék szíjazva, azt már tekinthetjük nehezítő körülménynek, de még mindig lehet ütni, rúgkapálni, ordítani, harapni, segítséget hívni vagy letépni magadról a láncot, és elpusztítani mindenkit, aki részt kívánt venni a tetoválásodban, és ha ez sem megoldható, akkor még mindig lehet nemes egyszerűséggel közölni szépen, hogy te ezért egy fillért nem fizetsz. Arra is jó eséllyel abbahagyják.

Tény, hogy mégis sokan vannak olyanok, akik nem jutnak ki időben a tetoválószalonból. De még így is hamarabb kijöhetnek, mint ha például a börtönben ülnének. Pedig mindkét helyről ki lehet jutni akkor, ha képes vagy 5-6 méterrel arrébb kerülni (a megelelő pillanatban, akár falon át).

Végülis a börtön olyan tetoválószalon, ahol a mű elkészülte után nem mehetsz azonnal haza, hogy megmutasd anyádnak, mit tettél magaddal. Várnod kell, vagy neki kell bejönnie hozzád, hogy megnézhesse az új tetoválásodat.

A másik fontos különbség, hogy azért olyanról már lehetett hallani, hogy valaki kiszabadul a börtönből, kimegy az erdőbe, és kiás egy ládikót, ami tele van pénzzel. Ugyanezt tetoválószalonnal még nem hallottam. Persze, nem zárható ki teljesen, hogy van ilyen, de azért, ha mindent összevetek, a kettő közül a tetoválószalonba való bejutáshoz kell kevesebb ész. És mondjuk 16 évesen még ki lehet magyarázni a tetkót, mert annyi idős korában az ember úgyse nagyon tud bankot rabolni, de amikor 30 körüli ismerősöd kezd el gondolkodni a tetováláson, akkor te is elkezdhetsz gondolkodni valamin.

De nem is erről akartam beszélni, hanem arról a bizonyos néhány meterről, amivel a közlekedési balesetek és egyéb szörnyűségek 99.9%-a elkerülhető lenne.

Vajon ki ne adná oda a havi fizetése többszörösét azért, hogy visszacsináljon valamit, ami vele vagy egy közeli hozzátartozójával történt? Ki ne adna 5-10 millió forintot, ha te ezért cserébe vissza tudod hozni az életbe a gyermekét?

Pont ez a lényege az általam elképzelt üzleti vállalkozásnak.

A vállalkozás az időutazásra épül.

Az üzletmenet úgy néz ki, hogy megnézed, hogy ki halt meg a héten közlekedési balesetben. Kiválasztod közülük a gazdagokat (mert az időgépbe drága az áram), megkeresed őket, és bemutatod nekik a működő időgépedet. Végül közlöd, hogy X összegért megmented a szeretett hozzátartozót, aki épp a múlt héten offolt az élők sorából.

Ki ne fizetne ezért boldogan? Azért, hogy visszakapjon valakit? Vagy saját magát? Vagy valamijét, ami fontos?

A hangsúly a vissza szón van.

Igen ám, de hogyan fest mindez a gyakorlatban? Az egyszerűség kedvéért az időutazós paradoxokonat ugorjuk át, és állapodjunk meg abban, hogy: 1. Te akármit teszel, emlékezni fogsz a múltra, amit megváltoztattál, 2. Be tudod mutatni az időgépet, látják, hogy igazi és hogy működik, 3. Valamiért nem tudják elvenni tőled.

Szóval megnézed valakinek a balesetét, aztán visszamész az időben, és közlöd vele, vagy mondjuk az apjával, hogy az illető meg fog halni, de ha adnak neked egy kis pénzt, akkor elárulod, hogyan kerülheti el.

Szerinted bemondásra adni fognak?

Nyilván azt fogják gondolni, hogy zsarolás.

Tehát felveszed a balesetet kamerával, visszaviszed az időben a felvételt, bemutatod. Bemutatod az időgépet is, hogy elhiggyék, hogy nem trükkfelvétel. És kéred a pénzt.

Szerinted így nem fogják zsarolásnak érezni?

Te nem fogod közben zsarolónak érezni magad?

Nagy valószínűséggel de. Pénzt kérsz azért, hogy valaki ne haljon meg, de nem azért, mert orvos vagy, hanem mert láttad, hogy mi történt vele, és elmondod, hogy ne tegye. De nem jószándékból mented meg, hanem pénzért, sőt, direkt azért mentél oda a balesethez.

És biztos lenne, aki fizetne érte, de hogy hálás nem lenne szinte senki, abban biztos vagyok.

Most képzeld el, hogy ugyanezt csinálod ingyen. Simán csak megmented az embereket, semmi üzlet. Így már nem fognak zsarolónak érezni. De vajon azt gondolják majd, hogy megmentetted őket, a szó valódi értelmében?

Gondolj bele, hogy megjelenik valaki veled szemben, közli veled, hogy most ne menj át azon a zebrán, és mutat egy videót arról, hogy nem érnél át.

Vagy azt mondaná, hogy azt az egy szálat már ne szívd el, és akkor megmaradsz, és közben mutatna egy képet az öt évvel későbbi tüdődről.

Biztos vagyok abban, hogy ha hallgatnál is rá, nem ugyanazt éreznéd, mint ha utólag jönne oda, hogy valami szörnyűséget segítsen meg nem történtté tenni. Visszaadni valakit vagy valamit, amit elvesztettél. A két érzést - a megelőzésnél, illetve a meg nem történtté tevésnél jelentkezőt - össze sem lehetne hasonlítani egymással.

Van olyan ember, aki ilyen helyzetben többé-kevésbé megértené, hogy az életét mentetted meg. Főleg az, akit korábban már ütött el majdnem autó, úgy, hogy 1-2 centin múlott csak. Vagy már törént vele valami komoly trauma, amit túlélt.

De a nagy többség pár hét után azt gondolná, hogy: "Na, de csak nem ütött el. És ki tudja, mi lett volna, ha. És különben is."

A helyzet az, hogy naponta több tucat, esetleg több száz szörnyű dolog nem történik meg velünk, és ezek nagy részükről nem tudunk. És amiről tudomást szerzünk véletlenül (mert pont elénk esik le a tizedikről egy vödör, tele betonnal), arra büszkék vagyunk, hogy megúsztuk. És szerencsések. És megyünk tovább.

És valószínűleg pont azért kell a gondviselésnek néha megengednie, hogy a rossz dolgok megtörténjenek. Hogy fel tudjuk mérni, milyen jó, amikor nem történnek meg.

Mert csak azt vagyunk képesek megérteni, amit átélünk. Csak utólag.

Már aki.

Ha szeretnéd megérteni, miért van az, hogy egyes emberekkel hosszú távon sokkal több rossz történik, másokkal érezhetően kevesebb, akkor gondold tovább a fentieket.

És biztos vagyok abban, hogy ha konstruktívan állsz hozzá, és következetesen gondolod végig, amit leírtam, akkor nem arra a következtetésre fogsz jutni, hogy sürgősen magadra kell tetováltatnod egy karma-jelet.

Lehet barátkozni a gondviseléssel.

Én szóltam.