Nincs jogosultságod (már) a komment módosításához.

hill :: 2010. április 06., kedd, 01:11:32 :: 134 komment

Azon gondolkodtam, vajon él-e olyan ember a Földön, aki tényleg élvezi, hogy felmászik egy sziklára.

Nekem már a céges, háromnapos csapatépítő tréning is felettébb gyanús. A nevezett esemény lényege, hogy ha minden a tervek szerint halad,  a résztvevőkkel három napon keresztül garantáltan nem történik semmi jó.

Egyszer jártam ilyenen, akkor is tévedésből: azt hittem, hogy még aznap este hazajövünk. Minden okunk meglett volna erre, mert a program abból állt, hogy kora reggeltől, éhgyomorra keringtünk Land Roverekkel az erdőben.

Ezen a mai napig csodálkozom, előtte ugyanis előfordult velem néhányszor, hogy erdőbe mentem  autóval. Kivétel nélkül minden esetben megbántam. Szerencsére hamar jött olyan részt, ahol kiszélesedett az út, és vissza tudtam fordulni. Ha mégsem, Budapest területén a legtöbb erdő gyorsan véget ér.

Más a helyzet vidéken. Arrafelé az erdei utakon sokszor nincsen aszfalt. Vannak viszont rajtuk hatalmas gödrök. A három, emberrel telepakolt autóból kettő kis híján felborult. Tehát csak majdnem. Így az autóval való felborulás helyét azóta is fájó űr tölti be a mindenáron átélni kívánt élményeim között.

Négycsillagos szállodában aludtunk. Erre egyetlen magyarázat létezik, mégpedig a kötelező és egységes csillagrendszer teljes hiánya. Vacsorára - a négycsillagos szálloda éttermében - mindenféle kérdés nélkül rántott sertést szolgáltak fel, és ha kértem helyette rendes ételt - amiért külön fizetni akartam -, akkor még beszólt a pincér is. Lehettem volna vega, arab, zsidó, allergiás is, vagy esetleg mondjuk vendég, és mivel nem volt rám írva, ezek közül pontosan melyiknek érzem magam, többen megkérdezték, beleértve a pincért (ezzel kizárva az utolsó opciót).

A társaságban egyedül én nem voltam a cég alkalmazottja. Azzal büntettek, hogy csak nekem nem adtak ajándék zseblámpát. Ez bennem mély nyomot hagyott több okból is.

Amit igazán abszurdnak érzek, hogy a többiek csodálkoztak és felháborodtak azon, hogy reggelente a nekik kellett felkelteniük.

Én minden tőlem telhetőt megtettem. Éjjel négyig beszélgettem a recepciós lánnyal. Aztán aludni mentem,  férje volt. Előtte még megengedte, hogy az irodában elolvassam az e-mailjeimet. Nem értem, miért lett volna baj, ha a borulási kísérletek idejére én a szállóban maradok.

Arra is tisztán emlékszem, hogy akkor, ott az erdőben kaptam életemben először MMS-t.

Visszatérve a mászásra, amikor leesik valamelyik, és mindkét lábát otthagyja a hegy lábánál, majd azon gondolkodik a kórházban, hogy két vagy három hónap múlva vágjon bele a következő experdícióba, és ilyenkor szóba kerül, hogy nem volna-e illendő duplán fizetnie a tébét maga után, akkor a válasz az, hogy a kérdező szégyellje magát, mert ezek a hulló-mászó emberek hazánk nevét öregbítik.

Einstein relativitás-elmélete óta tudjuk, hogy egy nagy sebességgel mozgó tárgy számára lassabban telik az idő, mint ahogy azt a környezete gondolná, arról azonban eddig nem hallottam, hogy egységnyi idő alatt az ország neve többet öregszik, ha néhány ember felmászik néhány hegyre, és lezuhan.

Már azt sem értem, miért fontos az, hogy a hazánk neve mennyire öreg. Milyen módon befolyásolja ez bárki életét? Ha éppen cselekszünk, ez teljesen lényegtelen, ha elmélkedünk, akkor vannak ennél ezerszer érdekesebb témák. A harmadik lehetőség -  hogy szex közben kinek vagy minek a nevére és életkorára gondol az ember - az inkább maradjon titok.

És végül, ha valaki azt hinné, hogy az ország nevének életkora a gyakorlati életre bármiféle áttételes hatással lehet, mert a többi ország a rólunk alkotott véleménye alapján kereskedik velünk, az téved. Az ilyen paramétereket manapság már a hitelminősítő intézetek és a piackutató cégek dolgozói állítják be, nem a hegymászók.

Azt gondolom, hogy teljesen indokolt volna eskü alatt számonkérni minden érintett szülőt, hogy a gyermekük szerintük mégis milyen okból mászik fel sziklás hegyekre.