how to talk :: 2010. október 29., péntek, 00:33:36 :: 5 komment
social nature science

Tízéves koromban még szocializmus volt. A szocializmusban néhány dolog sokkal egyszerűbben működött, mint manapság. A globális felmelegedést például akkoriban úgy hívtuk, hogy nyár.

Amit most elmesélek, szóról-szóra így történt, egy forró, globális felmelegedési délutánon.

Éppen kapálni indultam a kertbe.

Erről annyit szeretnék elmondani, hogy a legtöbb városi embernek halvány fogalma sincs a kertről. Nem tudja, hogy néz ki a kert, mit csinál, és mire lehet számítani tőle. Ezért fordulhat elő, hogy időnként hallasz egyeseket arról beszélgetni, hogy milyen jó lenne leköltözni vidékre. Ahelyett, hogy azt hallanád: "- Tényleg szörnyű, ami veled történt. Nagyon nehéz lehet most neked. Próbálj arra gondolni, ami igazán jó az életedben.  - Igen? És mi az? - Hogy nincs kerted."

A kertet tavasszal ásni kell, nyáron kapálni. Ősszel kézzel húzgálod a gazt. A tél az egyetlen évszak, amikor végre nem terem se a gyom, se a dudva. Akinek csepp esze is van, a fővárosban vesz nyaralót, és télen húzódik vissza a falvakba. Ha már mindenképp mozognia kell.

Azon a szép napon, amiről most mesélek, mégis elmaradt a kapálás. Azért maradt el, mert leszállt a csap melletti sárba egy óriási fürkészdarázs, felgöngyölített egy borsónyi földgolyót, és elrepült vele.

Nincs ebben semmi különös, a kertben a csap mellett többnyire sár van, a sárban apró állatok isznak, fürkészdarazsat meg már mindenki látott, aki nem csak néz ki bután a fejéből az alatt a néhány év alatt, amíg arra vár, hogy a génjei másolatot készítsenek önmagukról, minekutána az illető - immáron haszontalan - testét elhajítsák a sárba, hogy ott a fürkészdarázsnál sokkal kevésbé szerethető állatok azt lassan elrágcsálják.

A legapróbb fürkészdarázs egyébként akkora, mint egy papucsállatka. Ezt egy könyvben olvastam. Én magam sosem láttam olyan kicsi fürkészdarazsat. Papucsállatkát sokat láttam, elég belenézni bármelyik pocsolyába, van benne több millió, csak hát szabad szemmel elég nehéz leválasztani őket a háttérképről - de nem lehetetlen.

Idehaza ezt a szép, vörös derekút láthatod leggyakrabban. Meglepő, hogy milyen nehéz a Google-n képet találni róla, holott ő tényleg mindenhol ott van. Ráadásul ultrahanggal fúr lyukat a földbe, ami azért elég vagány dolog szerintem.

 

Földet nem gyűjt. Mérges fullánkjával elkábítja a hernyót. A fő idegdúcába szúr, így a hernyó nem hal meg, és nem is bábozódik be, hogy szárnyas hernyóként folytassa tovább az életét, hanem szép új fürkészdarázs fejlődik belőle, ugyanis a hernyó mellé csomagolt petéből kikelő kisdarázs élve falatozza fel a hernyót, mint Hannibal Lecter az összes, nem vörös hajú FBI ügynököt.

Hozzánk aznap az ő jóval nagyobb, sárga testvére látogatott el. Róla sokkal könnyebben találtam képet, ami meglepő, mert ha háromszor találkoztam vele élőben, akkor sokat mondtam:

A csapunk mellé pont akkora szállt le, mint a tenyerem (tízévesen).

Apám, hála az égnek, örökölte tőlem az állatok iránt érzett szeretetet. Rögtön odajött, és mondta, hogy most nem kell kapálnom.

Ezt a csodálatos érzést - nem a nemkapálást, bár az is roppant kellemes, hanem - az állatok szeretét sokan összekeverik a szociopata lelki alkattal. Ez utóbbi arra a személyre igaz, aki nem képes érdemben kommunikálni az embertársaival, nem jut velük dűlőre, ezért inkább kutyát vagy macskát tart a lakásban, szélsőséges esetben azzal alszik vagy azzal mos fogat. Az ilyen kapcsolat arra épül, hogy az éhes állat mindig visszaszeret, visszabeszélni nem tud, a szőre meg visszanő.

Ezúton jelzem, hogy az állatok - a házipókot kivéve - odakint élnek. Azt meg onnan lehet tudni valakiről, hogy szereti az állatokat, hogy a csigát és a gilisztát esőben félrepakolja az útról. Ennyi.

Vendégünk láttán apám igazán belelkesedett, mert ő korábban már találkozott ilyen fürkészdarázzsal, és tudta róla, hogy házat épít, azért kell neki a sárgolyó. Megígérte, hogy a darázs visszajön.

Apám nagyon sok mindent ígért nekem ebben az életben. Talán azért is emlékszem oly tisztán erre a napra, mert ez volt az az alkalom, amikor apám egyik ígérete valósággá változott.

Köszönöm, fürkészdarázs.

A harmadik vendégeskedés végére már kitaláltuk, hogyan kövessük őt az építkezéshez. Egy-egy forduló kettő-négy percig tartott, és a darázs mindig ugyanazon a légifolyosón repült, igen fegyelmezett módon. Mivel nagy volt, messziről lehetett látni, így minden fordulóban 10-20 métert haladtunk előre. Én álltam a csapnál, és kiabáltam: "Most jött! Most megy!", apám meg állt az utcán, és nézte. És futott utána egy darabon.

Így jutottunk el a szomszéd utca közepéhez.

A házban, amelynek a padlásába berepült a darázs, olyan család élt, akivel épp csak látásból ismertük egymást, és sose beszéltünk velük. Apám persze becsengetett.

Ez volt az a pillanat az életemben, amikor megtanultam, hogyan kell nagy horderejű dolgot lassan és rezzenéstelen arccal elmondani, úgy, hogy igazán odavágjon. Ennek a hasznos ismeretnek azóta nem kevés mókás pillanatot és számos maradandó konfliktust köszönhetek.

- A kertünkből elhordja...

Kezdte apám, lassan formálva a szavakat. Az otthonából kicsengetett, vadidegen ember arcára ülő kifejezés izgalmas látványt nyújtott, ahogy a mondat első fele máris megadta az alaphangot.

- A kertünkből elhordja a földet valaki - folytatta apám, és ennél a pontnál megállt, hogy a másik ember biztosan megértse az elhangzottakat. - Követtük idáig - újabb szünet. - Szeretnénk megnézni, hogy mihez kezd ennyi földdel. Bemehetünk?

Már nem emlékszem a válaszra. Nem lehetett túl hosszú, mert csak annyi maradt meg, hogy a házigazda végül félreállt az ajtóból, és azt mondta: - Tessék.

Felmentünk a padlásra, és megvártuk a fürkészdarazsat.

A földből, amit a kertünkből elhordott, nagyon szép, lakályos fészket épített a kisfiának. Vagy a kislányának. Az biztos, hogy abban a palotában, amit a borsónyi földgolyókból kitartó munkával ragasztott össze a mestergerendán, a legnagyobb hernyó is bőven elfért, és még bulizni is maradt hely mellette.

Sokáig álltam ott, és néztem, ahogyan elkészült a mű.

A mai napig az a kedvencem az összes ház közül, amit valaha láttam.

Talán az út miatt, ami odáig vezetett.

 
 

DelMare
2010. 10. 29.
01:33:09

kitűnő írás, gratulálok.
Dina
2010. 10. 29.
19:08:12

Be szépen mondtad. Egyszerre magyar népmese, egy önéletrajzi film jelenete, és egy baráti beszélgetés részlete.

(Később majd olvasom a visszamenőlegeseket is, mert le vagyok maradva olvasással. Is.)
MA
2010. 10. 29.
22:04:28

Szép történet.
Redrum
2010. 10. 30.
01:31:22

A szocializmusban pedig volt egy Fürkészdarázs századunk, Taszáron.

A kert szerintem ad jó dolgokat is, a Te esetedben, egy ígéret beteljesülését.
Egy jól elsajátított mintát, miszerint hogyan kell rezzenéstelen arccal, nagyon komolyan közölni a szomszéddal, amikor egy darázs áthordja a földet a kertből, fel a padlásra.

A belvárosban nehéz találnod boldog répát, paradicsomot, ami a napon érett olyan szép pirosra és édesre. Vagy tyúkot, aki boldogan adta a vérét a reggelihez.
A gazdaságos áruházakban nem kapsz ilyen portékát.
Ebben a kertben most van egy identitászavaros tyúk is, aki a kiscsirkéket a hátán hordja. Valamiért abban a kiváltságban részesíti magát, hogy ki-be mászkál, megy apám után a kertből, a pincébe. Mivel már engedélyezett a pálinkafőzés, így leírhatom, hogy a pince talán ezért olyan érdekes a tyúknak. Ő az asszisztens, főzik a pálinkát.
A baromfiudvarban pedig abszolút helye van annak a kérdésnek a kiscsirkék közt, hogy "te mivel mész a borospincébe? A 7-es tyúkkal."

A már említett magyarországi Golden Triangle-ben töltöttem gyerekkorom egy részét, kertes házban. Így a darazsak több fajtájával is közeli, mínusz egy fullánknyi kapcsolatba kerültem. De már nem piszkálom bottal a darázsfészket, nem hergelem őket, főleg a lódarazsat nem.
***
DelMare
2010. 10. 30.
01:36:27

@Dina: és az is-en van a hangsúly. (mosolyog)

=> Regisztrálni jó <=