where do you want to live today :: 2010. július 08., csütörtök, 22:44:30 :: 15 komment
dialogue social

- És akkor Kodály leutazott vidékre népdalt gyűjteni, és felvette a gramofonjával, hogy az egyik ember a másikra mászik. Mert a népdal nagyrészt erről szól. Az iskolában nem is tanít senki népdalt. A valódi népdal nem fér bele az eszménybe. Szerintem azt a hármat, amit tanultunk, a városban költötték.
- Bizony, a többiben röpköd a f. és a b. és a ...
- Így van. És nem is írja körbe az eszközt és a cselekményt. Kemény szavak hangzanak el benne, amin egyébként nem csodálkozom. Mégis, miről lehetne még énekelni? Kukoricát fejtettem, babám, te meg bárcsak végre beraknád. Ennyi. A vidéki élet lényege.
- Ha néhány ember összegyűlik, előbb-utóbb ez a téma, kár gondolni mást.
- Igen. Illetve, azért nem mindig, mert van egy másik remek társalgási téma is vidéken: kik hol laknak.
- Az milyen?
- Én egy 4000 fős faluban nőttem fel. Falun rengeteg disznó él. A nagyapáméknál is lakott néhány. És amikor egyik-másik már nagyon elunta magát, rendezett magának egy jó kis disznóvágást. És persze meghívta rá a nagyapámat is. Az meg segített neki. Ebből is látszik, hogy Magyarország lélekben már a nyolcvanas években is liberális volt. Mindennapos eseménynek számított a passzív eutanázia. A saját szememmel láttam: mindig a nagyapám vitte a disznónak a kést. A nagyapám zavarbaejtően mély érzésű ember volt - akárcsak én -, nevet adott a disznónak, etette, játszott vele. Soha nem tudott volna ártani szegénynek. Nem is értem, hogyan bírta végignézni az eseményt. Vagy miért adta oda a kést. Nem láttam, miképp történt mindez, mert soha nem engedtek oda, csak amikor a disznó végzett magával, azután szóltak, hogy menjek segíteni, el kell tüntetni a hullát. Nem volt mese, nehogy kijöjjön a gyámhatóság, és kérdezősködjön, hogy mégis milyen tényezők szerencsétlen láncolata vezethetett ehhez a tragikus eseményhez. Miért döntött így az állat. Látta-e pszichológus. A nagyapám egyébként nagyon okos ember volt, nem is értettem, miért próbálja meg először elégetni a disznó holttestét. Mindig ezzel kezdte, hol szalmával, hol gázlánggal. Akartam szólni neki, hogy a disznó nehezen éghető anyagból van, de hát nálunk tisztelni kellett az idősebbet, kioktatásról szó sem lehetett. Miután mindenki belátta, hogy ez a disznó se ég el (ahogy azelőtt egyik se), bárhogy szúr rá a láng, inkább feldaraboltuk és ledaráltuk, hogy kisebbnek látsszék. Aztán a darabokat szétosztotta egymás között a család, mindenki elrejtett belőle néhány kolbászt vagy szalonnát. Többnyire a fagyasztóba, hogy ne legyen még büdösebb. Aztán amikor a következő disznó is végzett magával, és azt már nem volt hova tenni, jobb híján elkezdtük megenni az előzőt, hogy felszabaduljon a hely. Na, akkor végre tényleg eltűnt a nyom. Olyan kolbászt, ami abban az évben készült, soha nem ettem.
- Jézusom.
- És a ceremónia végén leültek a nagyszüleim az asztalhoz, meg az anyám és a nagynéném, és még az Irén néni, és a nagynéném férje. Apám nem, ő ebből kimaradt, mert Pesten nőtt fel, és sajnos emiatt ő nem tudta, hogy ki hol lakik. Szóval a többiek ették a hájas süteményt, itták rá a kristálycukorbort, és így beszélgettek:

"- Tudod, a Mari a tormavégről, aki hozzáment később a Juhász Tomihoz, na, annak a kertje végibe' laktak a Jánosék...
- A mozis János?
- Nem, dehogy, az a zsákutcába költözött az Erzsivel a temető mellől, mert a Kamarásnak kellett a föld a csirkékhez. Tudod, a kisebbik Kamarás, mert a nagyobb nem csirkézett akkor még. Na, ez a másik Juhász volt, a fagylaltos fia, aki a Kurucék mellett lakott, aztán a Lajos épített egy házat a Kerektótól nem messze, a Dénes Józskához, kiknek a dédszülei lejöttek tölgyes mellől, oszt elvette a Tóth Juli lányát, azok meg a fenyves mellett építettek azt a nagy házat a Dönciékkel, akik két utcával arrébb laktak.
- A Dönci ott lakott?
- Igen, onnan jártak be a városba tejért , mert a kisebbik fiú, a Jóska...
- Nem a Pityu?
- Nem, a Pityu az a középső, az Etelka a nagyobbik lány, és a Jóska a kisebbik fiú, akinek most a sógora lett a Oravecz Lajos, tudod, a patakvölgyből."

- Erről beszéltek órákon át. Hogy ki hol lakik, és régen hol lakott. Egy egész földhivatal-irattár lehetett a fejükben, és több ezer anyakönyv. Én csak azt nem értettem, hogy miért kell ezt újra és újra átbeszélni, mert az nem lehet, hogy két disznóvágás között ennyit költöztek az emberek, vagy ennyit házasodtak. Azt azért észrevettem volna. Bár a fene se tudta megjegyezni ezt a sok nevet. És az volt az érdekes, hogy egy idő után mindig elküldtek, hogy ez a felnőttek dolga, nem kell mindent hallanom.
- És akkor?
- És akkor azt hittem, hogy most jön a tuti, a nagy titok, meghallom végre azokat a dolgokat, amelyek miatt az egész beszélgetés elkezdődött, valami olyat, ami az ő világukban jelen van, és az enyémbe még nem fér bele.
- És?
- A nagy fenét. Elbújtam az ablak alá, a szobába, és csendben hallgatóztam, biztos, hogy nem láttak, és mégis, komolyan mondom, még órákon át beszéltek ugyanerről. Ki hol lakott és kivel élt. Szóval náluk ez volt a téma. Máshol még a népdal - ami nálunk nem ment -, hogy feküdj már rám, babám, egyem a szíved vagy azt. Úgyhogy nem kell semmit csodálkozni a valóságshow-n, sem a bulvárlapokon, és azzal jönni, hogy hová züllött a világ - ennél nagyobb marhaságot nem ismerek -, mert az ország népességének nagy része, még egy viszonylag értelmes családban is, mint a miénk volt, már generációkkal ezelőtt arról beszélt egymással, hogy ki hol lakott. Hogy hova költözött aztán. Hogy kit vett el. Semmi más információ: ember- és utcanevek. Néha egy-egy foglalkozás, csak azért, hogy a sok Kuruc közül tudd, kiről van épp szó. És különben is, ők neveltek fel minket. Attól lettünk olyanok, amilyenek. Nem a világtól.
- De nálatok nem beszéltek ilyenkor sem szexről, sem a nagy titkokról?
- Nem. Csak arról, hogy ki hol lakott. És tudod, mondok még valamit.
- Hallgatlak.
- Ez a társalgás mindig az ebédlőben zajlott. Az ebédlő ablaka az óltól néhány méterre volt. Ma már nem csodálkozom azon, hogy előbb-utóbb az összes malacunk öngyilkos lett.