obligate :: 2008. május 25., vasárnap, 13:50:01 :: 1 komment
dialogue social faith

- Adjál aprót.
- Nem adok. Vedd elő a használt jegyeket.
- Ne szórakozz már. Kérek aprót.
- Tudod jól, hogy nem a pénzről szól.
- Itt állunk tíz perce az automata előtt. Mindenki minket néz.
- Nem érdekel. Látod, hogy nem kérik el a jegyeket. Állnak és köszönnek az utasoknak. Csöndben átmegyünk közöttük a használt jegyekkel. Ennyi a feladat.

- Nem csipogott.
- Te se csipogj.
- Jó napot.

- Hallgatlak.
- Hagyjál békén.
- Dehogy hagylak. Kérlek, magyarázd el, hogy a másfél méterre álló ellenőrök előtt miért kellett szólnod, hogy nem csipog.
- Mert hallhatták, hogy nem jelez.
- Igen, és? Így jobb volt? Szerinted mennyit segített a projecten, hogy még szólsz nekik?
- Nem hallották.
- Hogyne hallották volna, mindketten a fejüket csóválták rajtunk, hogy ennyire bénák vagyunk.
- Hagyjál békén, elegem van.
- Nézd, én nem vagyok ideges. Te se legyél.
- Nem érdekel, állandóan basztatsz.
- Látod, mosolygok. Felfelé kanyarodik a szám, csak a te kedvedért, hogy megnyugodj. Egyszerűen mondd el, miért kellett szólnod.
- Menj a fenébe, egyedül.
- Legutóbb, amikor a Forgách utcáig kértem szakaszjegyet, szóltál nekik, hogy "de hát a Deákra megyünk". Elmagyaráztam neked, hogy szeretném megjavítani az egyik hibás idegpályámat. A társadalom, a szüleim és a lelki alkatom hatására gyerekkoromban kialakult bennem az a tévképzet, hogy valaki figyel és mindent lát. Hogy piros fény villog a homlokomon, ha nem mondok igazat. Hogy úgyis, mindig, minden kiderül. Pedig szükségem lehet még arra, hogy a saját döntésem legyen, mit mondok vagy mit válaszolok. Csak az enyém. Legfeljebb majd egyszer elszámoltat érte, aki mindig figyel, és mindent lát, de az jóval később fog megtörténni, és addig kitalálok valamit. Most azonban szeretném végrehajtani magamon a korrekciót, és elképzelni sem tudnék ideálisabb helyet a gyakorlásra a metrónál. Mégis, mi baj történik, ha a bejáratnál lebukunk?
- Jó, te gyakorolj, engem hagyjál ki ebből.
- Nem hagylak. Miattad fognak egyszer megölni. Ha jön a háború, és feltesznek egy kérdést, és te úgy érzed majd, muszáj válaszolnod. Ha a metróban nem bírod ki, mit várjak tőled ilyen krízis esetén? Jó lesz majd nézni az arcomat a szögesdrót túloldalán, ahogy ülök a sárban a többiekkel? Jó érzés lesz látni, hogy visznek a munkatáborba? Tudni, hogy mindez miattad történik velem?
- Nem is vagy zsidó.
- Ezzel ne piszkálj. Még lehetek. És könnyen megeshet, hogy legközelebb nem a németek jönnek, hanem a svédek, és mindenkit elvisznek, akinek barna haja van és nem biszex. És engem miattad fognak elvinni. Komolyan kérdezem, a szakaszjegyes produkciód után, most, amikor legalább tíz perced volt lélekben felkészülni a nagy kalandra, hogy használt jeggyel lejövünk, mondd el, miért kellett szólnod, hogy nem csipog a lyukasztó? Miért nem maradtál csöndben?
- Fogd már föl az agyaddal, hogy nekem kafkai ős-bűntudatom van.
- Igen, tudom. Túl sokat olvasol.
- Kafkát nem. Kiborulok tőle.
- Pont erről akarlak lehozni. Különben nem is értem, ezzel a lelki alkattal miért nem vagy keresztény.
- Az kéne még. Épp elég kín számomra, hogy veled járok. Metrózni.