halálkeringő :: 2010. január 14., csütörtök, 02:14:42 :: 8 komment
cinema culture
"A Halálkeringő utolsó öt percén jól látható, hogy a rendező és a forgatókönyvíró az életben nem vállalt fel egyetlen konfrontációt sem. Azért fejezték be így a filmet, mert fogalmuk sincs, milyen az, ha valaki bátran konfrontálódik, kommunikál, ezáltal megoldja a problémáját, és új életet kezd."
Ezt mondta a filmről egy kedves barátom.
Képzeljük el, hogy egy drogos rendőrnő lakásának ajtaját a tíz éve nem látott, gyűlölt, alkoholista apja épp be akarja törni. Csenget, dörömböl, ordít. A nő ideges. Pánikol. És azt mondja: "Biztos a pokolra kerülök". Ha az általunk legjobban utált, életünkből eltűnt személy hirtelen betoppan, és a lakásunk épp úszik a vérben, jó eséllyel bocsátkozunk monológokba, és ilyenkor természetesen a végső, transzcendens kérdésen gondolkodunk. Szerencsére a monológok közben Dobó Kata nem nézett a kamerába. Ez azért mégsem a Szomszédok.
Aztán a vértől úszó lakásba beengedjük a gyűlölt, rendőrnyomozó apánkat, mivel egyáltalán nem bízunk benne. Nos?
Kern András karizmatikus. Dobó Kata sem olyan rossz, mint amennyire elvárnám. A krimi vonal kifejezetten izgalmas, és volt rendes, hatásvadász operatőrük is. Mi a baj?
Az a baj, hogy a Halálkeringő nihilista és üres. Szüleink lelki ballasztokat pakolnak ránk - ezt tudtuk eddig is. És még? Mi a tanulság? Mivel telik a maradék játékidő? Feszültséggel? Ha feszültségre vágyom, nézegetem itthon a csekkeket. Ahhoz nem kell moziba mennem. (A filmben szerepelt két, sárga csekk, és csak az egyiket fizették be).
Az élményt igazán az utolsó húsz perc vágta tönkre, ahol közölte velünk a forgatókönyvíró és a rendező, hogy "bocs, nincs semmi ötletünk, és nem hiszünk az életösztönben sem".
Egy másik barátom azt szokta mondani, hogy majd' minden filmben az a konfliktus, hogy az összes főszereplő ostoba. A Halálkeringőben a rendőrnő utolsó öt perce egy előgerinchúros tengeri állatka intelligenciáját feltételezi. Nehéz befogadni ezt azok után, hogy az apjával egy órán keresztül tisztességgel nyomozták egymás trükkjeit.
Pedig lehetett volna ebből egy jó krimi.
4 / 10
avatar :: 2009. december 21., hétfő, 21:34:58 :: 121 komment
cinema culture
Hatalmas hibát követett el James Cameron az Avatar castingján - és a szentimentalizmusért a filmiparban szörnyű árat kell fizetni. Jelen esetben az 500 millió dollárból készült látványorgia 160 percén keresztül alig bírtam kivárni egy-egy CGI jelenet végét, hogy újra feltáruljon előttem a renderelt világot elhomályosító természeti csoda: Sigourney Weaver.
Hogy 57 évesen, plasztika nélkül ember így kinézhet, az valamelyest árnyalja a baljós fővonalat: két planéta természet-istenei küzdenek egymással, és a haldokló Föld utolsó erejével igyekszik kóbor spermiumot lőni a Pandorára. Büszkeségének, a homo sapiensnek fél magját akarja elültetni az idegen földbe. Mivel tudom, hogy az ilyen fontos részletek elkerülik egyes nézők figyelmét: Jake avatarja nem kevés emberi DNS-t tartalmaz. Ezt mondják is, látszik is rajta. Bizony, ott ketyeg benne az alien, és amint hentereg egyet a törzsfőnök lányával, teljesül a misszió: a dekadens, elvetemült faj tovább terjeszkedik. Pontosan tudjuk, az ilyesmi mivel jár. Érdekes módon csupa olyan filmből, amelyekben szintén Sigourney Weaver szerepel. Vajon ő maga mitől öregszik ilyen lassan?
Pandora immunrendszere szánalmasan gyenge ellenállást tanúsít: a törzsfőnök lánya elkezdi Jake-et lenyilazni (összesen két okos gondolata támad a film során, ez az egyik), aztán abbahagyja. Nem sokkal később ott akarja hagyni Jake-et a vadak örömére (elérkeztünk a második, és egyben az utolsó okos gondolathoz). Csakhogy hol a nyílvesszőre, hol magára Jake-re szállnak a világító medúzák, ezért nem szabad megölni őt. A kivégzés elmarad. Lássuk be, mennyivel praktikusabb és tisztább jogrend ez bárminél, amit a rómaiaktól származtatunk.
Érdemes észrevenni még, hogy számos nagy gondolkodó - aki nem hitt eléggé Istenben - Gaiara szavaz. Így tett Asimov az Alapítvány-szappanopera közepén, ez köszön ránk néhány jobb anime-ben, ugyanez az érzés szövi át minden idők egyik legjobb filmjét, a Barakát, és most köszöntjük a klubban Cameront. Csupa olyan emberről beszélünk, akik alkotó munkája gyakorlatilag kivitelezhetelen bármiféle törzsi társadalomban. Kíváncsi lennék, mit kezdenének az őserdőben egy hét után, ha még írógép sem állna a rendelkezésükre.
Lehet álmodozni. A fő feladatunk mégis az, hogy kinyírjunk mindent, ami él. Legyünk végre stílusosak: büszkén vállaljuk fel.
9.5 / 10
2012 :: 2009. december 08., kedd, 23:21:44 :: 19 komment
cinema culture
Az évszám-trilógia első fejezetében felfedeztük a Bűn Kontinensét és a kiirtásra váró indiánokat, a folytatásban lenyomott minket a Gondolatrendőrség és a Nagy Testvér. Stílusos, hogy 28 évvel később, mintegy záróakkordként kipusztuljon a teljes emberiség. Eddigi élettapasztalataimnak hála nem esik nehezemre kapcsolatba lépni ezzel a gondolattal. Továbbá magam is egyre aggasztóbb előjelnek tartom, hogy a kétezredik év óta gyorsuló tempóban fogyatkoznak a civilizációnk hosszú évezredek szívós munkájával felhalmozott baljóslatai. Ha nem kapják össze magukat a napkitörések, három év múlva a szerencsétlen majákat is lehúzhatjuk az apokalipszis időpontját elhamarkodottan kijelölő lúzerek süllyesztőjében.
Maga a film úgy indul, hogy a néger meglátogatja tudós barátját, akinek a felesége a következő kérdéssel fogadja:
- Remélem, farkaséhes vagy.
- Majd' éhen halok.
Mindezt Indiában.
Ezután még mélyebbre merülünk, háromezer méterrel a földfelszín alá, ahol a mikrohullámmá változott napszéltől egyszerre világít és forr zubogva a víz. Ilyen cudar körülmények között a tudósok is kínlódnak, szerencsére a szervezetüknek csupán a 75%-a víz, úgyhogy ők se nem forrnak, se nem világítanak, hanem némi izzadtsággal és jégkockába lógatott lábbal kutatják tovább a végnapjainkig hátralévő másodperceket.
Később vannak ilyen mondatok, hogy 2012-t megjósolták nem csak a maják, a kínaiak és a buddhák, hanem említi még "valamennyire" a Biblia is. Gondolom, Pál apostol valamelyik Korinthosziaknak írott, de el nem küldött levelében utal rá.
Úgy vélem, ennyiből már kiderül, hogy igen komoly a baj.
Mintha az emberiség, vagy legalábbis Hollywood versenybe szállt volna a Jóistennel, hogy ki tud hülyébb katasztrófafilmet kitalálni, és talán a producerek abban bíznak, hogy a vesztes rendező művének vetítése végül elmarad. Más, jóindulatú magyarázattal legalábbis nehéz alátámasztani a látottakat. A rossz hír az, hogy látatlanban lefogadom, Ő áll nyerésre.
A repülőgép fölött tigrisugrással átszálló metró képe tetszett. A filmet nyilván nem a Kálvin téren forgatták.
3 / 10
inglourious basterds :: 2009. augusztus 25., kedd, 22:44:44 :: 136 komment
cinema culture
*** SPOILERS ***
A Becstelen Brigantyk első képsorán a három lányát egyedül nevelő francia családapát látjuk, kezében apró fejszével, amellyel egy már rég kivágott fa törzsére mér újabb és újabb, függőleges irányú csapást. A fából minden alkalommal körömnyi méretű szilánkok hullanak. A francia férfi küzd. Nem meglepő, hogy a nyugati frankok otthonát a németek hajszálpontosan annyi idő alatt szállták meg, amennyi ahhoz kellett, hogy a katonák a két ország közötti határon átsétáljanak.
Sokkal inkább meglepő és csodálatra méltó az igyekezet, amellyel Tarantinora azon nézők és kritikusok próbálják rábizonyítani a blöffölést, a sekélyességet és a hatásvadászatot, akiknek a felfogóképessége már a Kill Bill első két részéhez is édeskevés volt. A befogadó fél a világ megismerésének útján tett lépéseinek számával fordítottan arányos mértékben látja felszínesnek ezeket a díszleteket. A Kill Billt nem érti, aki még nem élt át testközelből egymást véresre kardozós párkapcsolatot, és nem tudja elképzelni, milyen lehet a kifinomult ízléssel és széleskörű műveltséggel támogatott, előrehaladott stádiumban lévő istenkomplexus.
A Becstelen Brigantyk több szempontból is az első reális film a második világháborúról. A német tisztek egytől-egyig okosak. Jó lenne ráébredni, hogy egész Európát nem verheti le egy ország, ha hülyék vagy átlagos képességű emberek irányítják a hadseregét. Hazánk valódi tragédiája az, hogy a náciktól kizárólag az ordas eszméket vettük át. Abból semmi nem ragadt ránk, mire képes egy nép, ha a vezető pozíciókat okos, tehetséges, elszánt és lojális emberekkel tölti fel. Mind a Brad Pittre kísértetiesen hasonlító apacsparaszt Aldo, mind a német nyelvvel és a német szokásokkal hadilábon álló angol kém érezhetően butább a feketeruhás, Gestapo-s tisztnél, és itt még nem a negatív főszereplőről beszélek, mert ő - részben a vászonról mindenkit lejátszó, ismeretlen zseni Christoph Waltznak köszönhetően - annyira okos és félelmetes, hogy még Tarantino sem bírt el vele - ezért a jól bevált hollywoodi módszerhez nyúlt, és az utolsó tíz percben fájó mértékben lebutította őt. (Ezért jár fél pont levonás.)
A rendező énképe női karakter, Bridget von Hammersmark, aki a másodperc töredéke alatt képes leereszkedni a pórnép szintjére, órákon át szórakoztatni őket és besöpörni a népszerűség luxusajándékait, miközben ördögi és halálos tervet szövöget. Ő az egyetlen szereplő, aki egyformán szót tud érteni mindenkivel - persze, a beszélgetések szintkülönbségei lefedik a teljes értelmi spektrumot.
A film csúcspontja egy moziban játszódik, amelyet egy fiatal, okos, szép és gazdag zsidó nő birtokol. Igaz, csak egyetlen egy négert tart. A huszadik század közepe nem a zsidó történelem fénykora volt.
A moziban a Call of Duty nevű videojáték hackelt, majd megfilmesített változatát vetítik: egy német közlegény egy szál puskával a kezében leöl 250 amerikai katonát. Hirtelen körülbelül további két tucat játék jut eszembe, melyeknek hála emberek százmillió élhetik át újra és újra ugyanezt. Igaz, a másik oldalról. Vajon melyik nép kulturáját állítja pellengérre a film? Mielőtt erre felelnénk, vegyük figyelembe a 300 vagy a Vasember sikerét - tartalmukban semmivel sem többek a Nation's Pride-nál -, és a legjobb, ha csöndben maradunk, mert az őszinte válasz igencsak szomorúan hangzana.
Súlyos tévedés áldozata mindenki, aki szerint a Becstelen Brigantyk nem történelemhű film - hiszen Hitler és Goebbels nem moziban égtek hamuvá.
Akkor mégis hol?
A németeket nem Berlin bombázásakor győzték le, hanem a következő 60 év alatt. A Monty Python már a hatvanas évek végén elképesztő kulturális pörölycsapásokat mért a náci birodalomra. Ám akik Hitlert és Goebbelst valóban elégették, azok jobbára hollywoodiak, és javarészt zsidók. A harmadik birodalmat a mozikban zúzták szét. És zúzzák tovább napjainkban, olyannyira, hogy a németek nem pusztán engedik, hogy zombik helyett őket lőjük halomra a háborús videojátékokban, hanem még szerepeket is vállalnak évente két-három holocaust-filmben. (A Jud Süss főszereplőjét családtagjai életével zsarolva kényszerítették játékra Goebbelsék.)
Bizony, elsősorban ezektől a filmektől válik az átlag német történelmi önbecsülése akkorává, mint amekkorának Hitler érezte a kezében tartott ecsetet, mielőtt rájött, hogy erről is a zsidók tehetnek. Ezzel ő maga teremtette a saját végzetét: a vérrel festett, lángoló vászonról visszhangzó démoni kacajt.
Legyen az a kacaj bármily keserű.
A Becstelen Brigantyk: saját farkába harapó kígyó. Tökéletesen záródó kör. Önmagáról szól.
9.5 / 10
drag me to hell :: 2009. augusztus 17., hétfő, 00:13:54 :: 7 komment
cinema
*** Spoilers ***
Amerikában tudják, hogy mégis van nálunk cigánybűnözés. A feliratos, eredeti angol nyelven beszélő horrorfilmben a cigány boszorkány a szőke bankárlányt magyar nyelven küldi a pokolra, miután az nem hajlandó az állásával fizetni helyette a lakáshitelét.
Ismétlem: az amerikai filmben magyarul átkoz a cigányasszony.
A lényeget ezzel elmondtam. A végtelenül gusztustalan, undorító jelenetekkel teli horror kerettörténete meglepően intelligens, kellő mértékben moralizál, egyedül a végkifejlettel nem bírtam megbarátkozni, mivel a főhős ijesztő mértékben hasonlít az egyik exemre, így minden szenvedése a normálishoz képest háromszor annyira megviselt, kivéve a vizespólós jelenetet, ahol örömmel nyugtáztam, hogy még a mellük is egyforma.
7 / 10
gran torino :: 2009. augusztus 17., hétfő, 00:10:00 :: 4 komment
cinema
*** Spoilers ***
Egy Hmong kamasz megkísérli elrabolni az antiszociális, koreai háborús veterán élete szerelmét, a féltve őrzött '72-es Gran Torinót, aminek következtében a vén embergyűlölő annyira megkedveli a srácot, hogy feláldozza érte saját életét.
A kritikák szerint a Gran Torino Dirty Harry utánérzés, végjáték és önparódia.
Mivel sem a cselekménynek, sem ezeknek a kritikáknak nincs semmi értelmük, elmondom, miről szól a film, amelyben Clint Eastwood játéka azért tűnik zseniálisnak, mert rajta kívül nem szerepel benne egyetlen színész sem, a castingot jól láthatóan a kínai negyed melletti textilgyárban tartották.
Eastwood a születése óta eltelt évek számával egyenes arányban válik kereszténnyé. Most 79%-nál tart, ha él még 21 évet, bizonyára szentté avatják.
A Millió Dolláros Bébiben a pappal még az eutanáziáról vitatkozott, és arra jutottak, hogy az halálos bűn. A Gran Torinoban is vitáznak, majd Eastwood a várható, véres bosszú helyett a széttárt kezű mártír halálát választja. Így tett Jézus, akinek egyetlen szavára angyalok hada ugrott volna segíteni, ám ha megmenti magát, nem teljesíti be a világmegváltó küldetést.
Nagyon szép és szórakoztató film.
9 / 10
harry potter: half blood prince :: 2009. július 30., csütörtök, 12:28:24 :: 5 komment
cinema
A Harry Potter hatodik részéből 143 perces filmet forgatni olyan, mint tésztaszűrő mögül fényképezni az éjszakai égboltot - tény, hogy van, ami átjön. Régi, kedves ismerősök köszönnek vissza: a bölcs, meleg iskolaigazgató, a lassan, de ígéretesen növő mellű Hermione és a széthulló arcú Ron. A 143 percbe belefért Hagrid, az óriás, és Neville, a másik óriás. Ilyen az, ha titokban növekedésihormon-zavaros színész nyeri a castingot.
Többször megjelenik a vásznon egy villám alakú sebhelytől ékes varázslófiú is, akinek Harry a neve.
Voldemortra nem maradt idő, bár ő úgyis ronda.
Kevés könyvet ismerek, amelynek 5%-os kivonatából filmet forgatnak. Az egyetlen átültetett tanulság, hogy azért van ennyi kontár a világon, mert idióták írják a tankönyveket. Rossz útmutatást követve mit sem ér a szorgalom és a tehetség. Ellenben egy zseni tanácsai pancserből is osztályelsőt varázsolnak. Ám a zseniknek nincs szexuális életük - nem érnek rá. Ettől igen rossz fejek lesznek.
Öt ijesztgetős horrorfilm után a hatodik rész romantikus vígjáték. Lassan és homályosan kezdik érteni, mit akart mondani Rowling. Ha húsz részes lenne a sorozat, biztos belerázódnának.
7 / 10
star trek :: 2009. június 02., kedd, 15:19:07 :: 8 komment
cinema
Gene Roddenberry - Star Trek: az emberre kísértetiesen hasonlító lények élete a világűrben pénz, szex és drogok nélkül.
*** Warning: Spocks & Spoilers ***
Azt gondolnánk, ilyen ingerszegény környezetben várva várt minden izgalom, Roddenberry "emberei" azonban békét és a nyugalmat keresnek, és ehhez különösen strapabíró űrhajókat szeretnének fejleszteni. Az Űrhajóépítő Vállalat felfogadja James T. Kirköt, akiről köztudott, hogy zavarbaejtően rövid idő alatt képes felrobbantani tetszőleges űrhajót, függetlenül attól, hogy annak fedélzetén rajta kívül hányan tartózkodnak épp. Kirköt vulkáni barátja, Spock kíséri a töréstesztekre, és tudományos számításaival igyekszik előre megbecsülni, hány százalék esély van arra, hogy nem hullik darabjaira az űrhajó. Spock keresztje a kényszeres logikus gondolkodás, ami érthető, mert a lelke mélyén érzi, hogy ez az esély minden alkalommal egész pontosan nulla. Kinek lenne kedve így akár elindulni is.
Ha az űrhajó törhetetlennek bizonyul, Kirk egyszerűen rátenyerel a piros gombra, vagy felsugároz a fedélzetre két kifejlett bálnát. Ilyen barát mellett senkinek nem kell ellenség. Nem csoda, hogy a Spockot alakító Nimoy "I am not Spock" címen írt könyvet, és megpróbálta megölni saját karakterét.
Érdemes észrevenni, hogy a Star Trek összes, emberek által épített űrhajója (a hajtóművet leszámítva) lapos, korong alakú, ami azért elég pontosan árulkodik arról, mennyi értelme volt Galileinek és barátainak szembeszállni az inkvizícióval. Az emberek korongon szeretnének élni. Pont.
Kirk munkássága, vagyis hogy a világűr legváratlanabb pontjain felbukkanva robbant szét újabb és újabb űrhajókat, a környező, alapvetően békés fajok (klingon, romulán) béketűrésének is sok. Ezért az űrhajógyár hadsereget toboroz, és új nevet választ magának: Föderáció. A Föderáció egyetlen célja, hogy hathatós katonai és diplomáciai, tehát katonai eszközökkel fedezze Kirk nyughatatlan seggét.
(A Star Trek tévésorozat későbbi folytatásai kevésbé bizonyultak sikeresnek. Janeway kapitány álmából is azzal a kiáltással ébred: "pajzsot maximumra". Ezek után mégis mitől kellene izgulni?)
Az új mozifilm inkább tudományos, mint fantasztikus. Bemutatja, hogyan lehet az emberi agy a végtelen világűrhöz hasonló: ha nagyrészt vákuumból áll. A zenét lopták, az enemy szánni való, a színészek jók, csak éppen totál mások, mint a karakterek.
A látvány stimuláló, leszámítva magát az Enterprise-t, ami egy papírfalú tengeralattjáróra emlékeztet. Folyamatosan berobbannak a falak, szétreped az ablak, a gyilkos kozmoszt és a törékeny lényeket egymástól egy arasz távolság választja el. Tipikus jelenségek ezek egy galaxisközi utazásra képes űrhajón, amelynek ágyuiba kézzel, csavarzáras ajtókon keresztül töltik a torpedót. Remélem, a rendezői változatban (háromlemezes bluray) maga Kirk keveri a lőport, egy vulkáni vécé faláról lekapart salétromból. Szenet hoz Uhura. Már a moziváltozatban is látható egy ételfestékkel foltos-zöldre mázolt kövér nő.
Szokatlan és nehezen védhető, hogy a messze legszebb és legjobb űrhajót Kirk helyett ezúttal Spock semmisíti meg.
Végül annyit, hogy a jelek szerint Afganisztánban és Irakban csitulnak a kedélyek, ugyanis visszatértünk a jó öreg, komcsik elleni hidegháborúhoz. A történet egy az egyben a munkásosztály lázadása az arisztokrácia ellen, és annak fájdalmas, ám szükségszerű leverése - segítő kezet ugyanis a proletár megragadni nem tud. Tipikusan jelenkori, amerikai lezárás: "Ha nagyon akarod, kedves ellenség, megkegyelmezek neked, de ez kivételesen tényleg nem erőszak."
Köszönjük szépen.
6 / 10
sylar is back :: 2009. március 12., csütörtök, 03:58:46 :: 7 komment
cinema
Live long and prosper
2009
nagy baj idén már nem lehet
slumdog millionaire :: 2009. március 12., csütörtök, 03:43:34 :: 5 komment
cinema
A tízéves indiai árva több alkalommal megmenti egy kislány életét, aki cserébe ágyba bújik a fiún kívül mindenkivel. A lány pechére Jamal pont a hálátan kurvákra izgul, és úgy dönt, érdemes lehet kivárni.
Miután a lányon végigment az összes negatív szereplő, plasztikai műtétet hajt végre Latika arcán egy sarlatán. A műhiba helyreállítási költsége cirka 20 millió. Itt kerül újra képbe Jamal.
A legyen ön is indiai című vetélkedőben pont ennyi a főnyeremény, feltéve, hogy össze-vissza válaszolunk, és valahogy mindig sikerül eltalálni.
Annyi bizonyos, hogy komoly ok az örömre, ha az ember nem Indiában él, és az sem titok többé, hogy Vágó István nagy vonalakban milyen ember lehet.
8 / 10
watchmen :: 2009. március 12., csütörtök, 03:05:46 :: 23 komment
cinema
Folytatódik a kísérlet: hogyan lehet minél több majmot a mozikba csalogatni. Az még nem világos, ebből miképp származik haszon, ám a jelek szerint Hollywood egyelőre annyit szeretne, hogy minél több csimpánz foglaljon helyet a vászon előtt. A kijelentés, hogy Adrian Veidt a világ legokosabb embere, minden bizonnyal a makogó állatoknak szól.
Szépek a képek. Fall, Matrix, és néhány saját beállítás. Simán lehetne belőle korrekt némafilm. Nincs ezzel semmi baj, én például, ha előre tudom, hogy nagyon korlátolt a csaj, szoktam első randin olyat játszani, hogy egyikünk sem beszélhet. Nagy csönd telepszik ránk, roppant titokzatos szituáció, lehet egymásra nézni, hú. Ilyenkor azt képzeli a másik, mindketten roppant különlegesek vagyunk.
Valami ilyet várnék. Próbáljuk minimális kontrollal még elfogadható mederbe terelni az idült agysorvadást. Nézzenek a szereplők a végtelenbe, és higgyük el, hogy vannak értelmes gondolataink.
Apropó, a 162 két percben annyit sikerült átadni, hogy az emberek szeretnék elkerülni az atomháborút. Elhangzik egy mondat, mely szerint az orosz robbanófejek egy százaléka képes lenne teljes mértékben elpusztítani a Földön az életet. Ez nem így van. Bár a fokozott radioaktív sugárzásra sokan az életfunkcióink drasztikus csökkenésével reagálunk, köztudott tény, hogy a medveállatkák az emberre halálos dózis több mint négyszázszorosát mosolyogva nyelik el, a víz pedig igen hatékonyan fékezi a kóbor neutronokat, ami azért fontos, mert a biológusok többsége szerint az óceánok mélyén lakó óriáspolipoknak elég lenne további 10 millió nyugodt év, és képesek lennének meghódítani az egész univerzumot.
Tudom, most úgy fest, le akarom húzni a filmet, de ez nem egészen van így, például ha valaki kíváncsi a filmtörténelem két legborzasztóbb és legkiábrándítóbb szexjelenetre, jó szívvel ajánlom neki a Watchment.
0 / 10 (az operatőri munka és a cgi gyönyörű)
revolutionary road :: 2009. február 26., csütörtök, 04:16:13 :: 29 komment
cinema
Avagy ha nem süllyedt volna el a Titanic, és Kate Winslet együtt élne Leonardo DiCaprioval.
Ilyen filmet többnyire azok rendeznek, akik annyira rettenetes házasságban élnek, hogy szívük mélyén a másik fél halálát kívánják, ám ezt nem merik bevallani, lépéseket végképp nem tesznek, helyette ócska álemberismereti áldráma "rendezésével" öblítik le a Prosacot.
A szabadság útja ugyanarról szól, mint a Hupikék törpikék. Hogy az élet nem csak játék és mese. De ez most valahogy kevésbé veszi ki magát jól.
Az egyetlen tanulság, hogy Kate Winslet még mindig nem csináltatta meg a mellét. Bele kellene húzni, mert fogytán az idő, magától nem lesz nagyobb, és most még kinéz valahogy az arca. Nem tudom, mit kell ezen ennyit gondolkodni, olyan még sosem fordult elő, hogy valakinek berakták a szilikont, és kisebb lett. Nőni fog, nyugi.
Ja, hogy vannak férfiak, akik a kicsit szeretik? Persze. Magas hegyek között, hol a tenger hupikék...
2 / 10
mean :: 2009. február 17., kedd, 19:31:11 :: 14 komment
cinema
Összesen két sorozatot vagyok képes hosszú távon elviselni.
Az egyikben elképesztően ritka, speciális betegségek módosult formáitól haldokló emberek küzdenek egy nyomorék, gyógyszerfüggő orvos ellen.
A másikban halhatatlan, repülni, teleportálni és villámokat szórni képes szuperhősök szállnak harcba elmeolvasó, jéggé fagyasztó és szupererős társaikkal.
Lássuk be, a fenti két sorozat számtani közepe nagyjából a Szomszédok lehet.
valkyrie :: 2009. február 13., péntek, 20:28:12 :: 26 komment
cinema
Szerintetek Tom Cruise-nak sikerül megölnie Hitlert? Vagy ha nem, akkor vajon miről szól a film?
elephant man :: 2009. február 04., szerda, 02:40:07 :: 32 komment
cinema
A legtöbb film a megkövezés modern kori megfelelője. Amikor Marcus Aurelius Maximus pengéje a gonosz cézár torkába ér, semmi kétség affelől, hogy a kés markolatát a néző keze szorítja. Elég a szomszédos fotelek karfáira vetni egyetlen pillantást. Ha Brad Pitt talpra áll a ringben, és egy jól irányzott horoggal padlóra küldi ellenfelét, az bizony közösségi morális elégtétel, bármennyire szeretnénk úgy hinni, hogy nem a mi kezünkhöz tapad a vér. A moziban azért fizetünk, hogy valakit véresre verjenek és feldaraboljanak, és ezen pont annyit változtat, hogy állítólag nem igaziból művelik, mint amennyit a válság közepén Izlandon segít, hogyha Björk otthon énekel.
A szerelmes vígjátékokban és az úgynevezett “művészfilmekben” többnyire elmarad a brutális elégtétel.
Szürreális filmről akkor beszélünk, ha első ránézésre fogalmunk sincs, volt-e kövezés, és ha volt, vajon ki, mikor, kit és mivel dobált.
Mert ha az első jelenetben egy nőt három elefánt letaglóz és megerőszakol, szokatlan gondolatok törnek ránk, és később, fejünket álomra hajtva, a fogmosómacis elalváshoz képest egészen más fajta élményekkel gazdagszunk.
A korántsem felhőtlen fogantatást klasszikus freakshow-setup követi. Olyan, mint Mónika vagy Balázs, sőt, a magyar médiaszereplők láttán gyakorlatilag bármelyik csatornánk tetszőleges műsorát hozhatjuk példaként: lelkileg nyomorék emberek vizslatnak testileg vagy lelkileg nyomorékokat. És mivel morális lények vagyunk, és a lelkünkben tündöklő fényességre árnyék soha nem vetül, nem hiányozhat a mögöttes ideológia. A szándék tiszta, jóságos és nemes. Elfogadás, megértés és életben maradás.
Nos, a szerencsétlen ember szereplése a tévében pont annyira szolgálja a társadalmi elfogadást, mint amennyire tisztesen él a cirkuszban pesztrált szörnyszülött. Nem kell a mese, a valódi szándék végtelenül egyszerű: nálunk szerencsétlenebb lény láttán kevésbé sajnáljuk magunkat.
Elefántembert hárman “gondozzák” felváltva, és ezt mindhárman saját érdekükből teszik. Mégis ő nyer (azt hiszem). A három férfi között árnyalatnyi különbség, hogy egyikük – sir Anthony Hopkins – elmereng, az ember mitől rossz, és mitől jó. Tipikus kérdés ez orvosoknál.
Elefántember fent említett keletkezése példásan vázolja, hogyan látja a rendező a férfi-nő kapcsolatokat (további információkért érdemes megnézni az Inland Empire-t). Ábrázolja az egyetlen tökéletes szülő-gyerek viszonyt, a tiszta és feltétlen szeretetet, amely abból fakad, hogy az illető egyáltalán nem ismeri a saját anyját személyesen. Az apa-fiú vonalat a három mutogató férfi jelképezi. Nyilván nem az apakompexusról szól.
Végül Elefántember anyukája az űrben lebegve elmondja: “Nothing ever dies”.
Úgy gondolom, ez a film kulcsmondata. Jó volna tudni, hogyan függ össze a cselekmény és a konklúzió, hiszen e mondat köré bármit építhetünk. Például két kőműves rakhatná a falat, valahogy így:
- Yesterday I figured out that nothing ever dies.
- Yeah, I know. Just give me some more bricks.
Talán azért kellett hozzá ennyire szívszorító felvezetés, hogy igazán és tiszta szívből akarjuk elhinni.
Így vagy úgy, David Lynch fekete-fehér filmje felejthetetlen élmény marad.
burn after reading :: 2008. december 03., szerda, 20:33:58 :: 48 komment
cinema
Megújuló természeti erőforrásként tekintek a Coen-fivérekre: kiapadni képtelen tör rám újra és újra a kérdés, hogyan képes a világ értelmesebb fele úgy értékelni a műveiket, hogy nem a “tömény iszonyat” jelzőket járják körül.
Jóllehet, a filmkritika szubjektív műfaj, más emberek nézőpontjait nem lehetetlen megértenünk. A Star Wars, bár cseppfolyós gyötrelem, szakmai és emberi szempontokból védhető. Ismerek olyat, aki szerint a Gladiátor rossz film, de felnőtt, rugalmas, a világ sokszínűségét tisztelő emberként nem kritizálom a kelleténél gyakrabban az ágyban elképesztően jó nők eseti, felületesen formált véleményét.
A Coen munkásság zengő dícsérete mégsem enged belenyugvást.
Ezek a filmek másik bolygón játszódnak.
Kezdjük az elején. A mi világunkban a rossz jelenléte permanens. Leomló épületek gyűrnek maguk alá embereket. Bármerre indulunk, előbb-utóbb levegőt hasító fémtől szakad a hús és recseg a csont. Vírusok és baktériumok pusztítják a lelkünket őrző szent kelyhet. A szexuális együttlétek jelentős hányadát ellenzi az egyik résztvevő, a többit jobbára egy harmadik fél szenvedése és fájdalma árán követik el. Tegnap megkarcoltam az új telefonom. Rozsdás szögekkel ütöttük át Teremtő egyszülött fiának gyógyító kezét. Szellemünket bukott angyalokból támadt szörnyeteg démonok marcangolják cafatokra. Egy távoli szigeten feltámasztott dinoszauruszok falnak fel minden odatévedő turistát, és tudjuk jól, hogy egy szörnyűséges napon a Ripley nevű nő meg fogja szülni a félig ember alient.
Ám van valami, egy aprócska tény, ami ismeretlen a Coen-testvérek előtt: a világunk, akár a legócskább kínai étel, alapvetően édes-savanyú. Időnként jó is történik velünk. Időnként köttetnek barátságok, szövődnek szerelmek, vagy egyszerűen valaki ránk mosolyog. Reménykedünk a holnapban, várjuk a postát, és bízzuk, létezik gondviselés. Tapasztalati tény, hogy nem minden almát szörnyű féreg foga rág. Néha mi harapunk bele elsőként.
Ám a Coen világban minden negatív. Ha valaki szerelmes lesz, belehal, ha pénzt talál, belehal, ha álmodik, belehal. Jó kizárólag azért történik, hogy rossz legyen. Egyedül a sötét szándék vezet sikerre. Néha még a semleges. Úgy értem, nem eredendően sötét. Maga a sötét erő céltalan, mert ez a hely teljességgel nihilisztikus. Rosszabb, mint a pokol. Ott legalább okkal szenvedünk.
A Coen filmekben nincsenek okos emberek. Alapvetően mindenki átlagos vagy ostoba, és mindegy egyes szereplő antipatikus. A szerepek közhelyesek, az ezerszer látott karakterek nélkülöznek minden új információt, és a történet – a negatívumon kívül – teljességgel mondanivaló nélküli. Az egész mű egy az egyben undorító, torz, valótlan, céltalan és alaptalan.
Természetesen léteznek kategorikusan rosszabb alkotások, mint bármelyik Coen – de azokról nem írnak ennyi felfoghatatlanul, elfogultan jó kritikát. Azok nem kapnak hat Oscart, és azokban nem játszik Clooney, Malkovich, Pitt, Swinton. (Mindegyikük zseniálisan.)
Az Oscart Amerikában osztják, abban az országban, ahol ha a “hogy vagy?” kérdésre nem “szuper” a válasz, már nem számítasz normális embernek. Ilyen környezetben a fájdalom, a balsors és a negatívum exponálásának sikere valahol érthető.
Magyarországon, ahol a bátran, jólesően panaszkodunk, felfoghatatlan, hogy mi jót, mi örömet képes bárki találni a Burn After Readingben.
A Van Helsing óta először jöttem ki* moziból.
(*: természetesen írás előtt végignéztem)
thirteen md :: 2008. november 06., csütörtök, 23:44:28 :: 121 komment
cinema
Jól nézzétek meg:
Ugyanis ő orvos:
the fall :: 2008. október 09., csütörtök, 21:56:54 :: 6 komment
cinema
Tarsem Singh lovak iránt érzett perverz szexuális vonzalma a Sejt óta nem titok, az eszköztár finomodott csupán, már ha az üveglappal való élveszeleteléshez képest árnyalt önkifejezésnek tekintjük, hogy hosszú perceken át, lassított felvételen, Beethoven hetedik szimfóniájára kiemelik a vízből a kettétört állatot, hogy aztán a következő képkockán fejjel lefelé szivárogjon be a kulcslyukon.
"Találd meg az állatod, a szellemi vezetőd". E szavakat mormolva kente Jung reggelente a vajaskenyeret. Tarsem biztosra megy, neki az egész anima-állatkert kell, a bundájából vért rázó farkas (Sejt), az óceánban úszó elefánt, a szájat a halálsóhajjal együtt elhagyó, szürke madarak, a mesében felnövő kislány válláról tovarepülő, hófehér galamb.
A Fall azon kevés filmek egyike, amelyekért szükséges volt feltalálni a színes fényképezést. Barangolás a Baraka világában. Spirituális rekreáció.
A Fallban ököllel verik véresre az öngyilkos fejét.
9.5 / 10
die welle :: 2008. október 06., hétfő, 03:36:50 :: 11 komment
cinema
A Hullám a többi világháborús, holokausztos, nácis mozihoz hasonlóan azt a régi és súlyos kérdést feszegeti, hogy mi a jobb: ha filmet rendeznek a németek, vagy ha háborút. És bár a germán mozgóképek láttán a válasz első nekifutásra triviálisnak mutatkozik, ne feledjük, az első két világháborúba több tízmillió ember halt bele, tehát a mérleg másik serpenyője sem üres teljesen.
Annyi bizonyos, hogy jobb lett volna németek helyett színészekkel kísérletezni, ha már a történet alapjául szolgáló könyv Amerikában játszódik. Vagy forgathatták volna Magyarországon, a színészek nálunk sem jobbak, viszont - hála a jó égnek - pont van egy gárdánk (sőt, úgy fest, hogy már kettő), és akad néhány erdei és mezei őrsereg is, tehát a ruha- és az emberanyag adott, maradt volna pénz a speciális effektekre (számítógéppel utánrajzolt mimika).
A Hullámban az a legrosszabb, hogy bár normális és egészséges ember számára klisésnek és erőltetettnek tűnik, pont olyan, mint az ébredező szélsőjobb realitás.
7 / 10
jud süss :: 2008. szeptember 17., szerda, 22:43:49 :: 13 komment
cinema politics
Hetek, sőt, hónapok óta borzolja a sajtó a politikai és társadalmi kérdések iránt még fogékony - elszánt és unatkozó - állampolgárok idegeit a betiltott "náci propagandafilm", a Jud Süss hazai, illegális vetítése miatt. A közönség átszellemülten tapsol (a negyvenes években az előadások után mérhetően nőtt a zsidóellenes támadások száma). Hangosan jajveszékelnek, jogi lépéseket tesznek a liberálisok. Gyurcsány a helyén marad.
Betiltott film, kevesen láthattátok. Letöltöttem és megnéztem.
A szabad gondolkodás pártolójaként úgy érzem, alapvetően nem kell betiltani filmeket, ahogyan a könyvek égetése is kizárólag olyan krízis esetén indokolt, ahol az életben maradást szolgálja az exoterm kémiai reakció (nagyon hideg van, megfagyott a konzerv élelem, vagy épp támadnak a fényérzékeny démonok).
Ezzel együtt úgy látom, a cenzúra érthető, hiszen a Jud Süss irreálisan negatív színben tüntet fel egy bizonyos népcsoportot. Igaz, hogy létező jelenségekre, viselkedésformákra és genetikailag kódolt adottságokra alapoz, ám olyan mértékben torzít, hogy a mentálisan kevésbé felkészült nézőt téves gondolati pályára állíthatja, olyan - részben hamis - magvakat ültetve el az illető fejében, amelyek termékeny talajra hullva és ott gyökeret eresztve amúgy sem szerencsés civilizációnk elméjét tovább mérgezhetik.
Hiszen bármennyire humortalan, pöffeszkedő, korlátolt, egyenes vonalakban és derékszögekben tervező nép a sváb, az biztosan állítható, hogy nem mindegyikük reménytelenül ostoba. A való életben ismerünk svábokat, akik könnyed és rövid beszélgetések során gondolkodó lény benyomását kelthetik, a Jud Süssből azonban az összes ilyen félvért kihagyták. Egyedül a herceg rendelkezik némi agyvelővel, ami vérszegény, ám a többiekéhez képest legalább létező humor csillogtatása mellett arra elegendő, hogy felismerje saját korlátait.
A Jud Süssben bármelyik zsidó okosabb bármelyik sváb szereplőnél, amit olyan mondatok puffogtatásával támasztanak alá, hogy a "zsidók nem bölcsek, csak okosak". Ha a zsidóságot az értelemmel és az életrevalósággal azonosítjuk, akkor a svábokhoz képest - a film alapján - gyakorlatilag az összes többi ember Izrael gyermeke.
A vászonról két-három jellemvonásból összerakott bábok ordibálnak butaságokat. Az egyetlen komplex karakter Süss. Ferdinand Marian, ha jól tudom, kizárólag azért vállalta a címszerepet, mert a gyermeke életét fenyegették. Meglepő.
Süss a német tartományba érve rögtön felteszi a magától értetődő kérdést: ha ilyen gazdag a föld, hogyan lehet ennyire csóró a hercege? Progresszív lépései friss vért transzplantálnak az ország gazdaságának haldokló keringésébe. A növekedés inflációt gerjeszt. Különös? Tessék fellapozni a szakirányú könyveket.
Süssnek arra is marad ideje, hogy a tahó németek palotájába saját pénzén operát és balettet szervezzen. Megjegyzem, az egész filmben összesen három ember dolgozik, ebből kettő zsidó, a harmadik sváb - aki bele is hal rendesen.
Süss bűneit - a kulturális misszió után - azzal tetézi, hogy az egyik anti-ambíciózus tanácsadóból próbál minisztert faragni. Az önbizalomhiányos, frusztrált sváb felelősséget vállalni nem mer. A film forgatása során nyilván figyelembe vették, hogy akkoriban nagyjából a Faust volt az egyetlen értékelhető, be nem tiltott olvasmány. Faust azonban lángoló lelkű, fáradhatatlan, kutató ember volt, titkokra és csodákra fogékony, aki többet akart. Hogy lehetne őt bármelyik penészes liszteszsákkal párhuzamba állítani?
Süss - egészséges lévén - a férfi-nő testi szerelmének földi csodáját a svábokkal ellentétben őszintén élvezi. Úgy tűnik, a világ bizonyos területein ez elég ok arra, hogy az ember bitóra küldjék.
Döbbenetes, hogy a vásznon látottak miatt Németországban nem követtek el jóval többen öngyilkosságot, követve az egyik igaz keresztény szereplő példáját.
2 / 10
hellboy II :: 2008. augusztus 23., szombat, 04:15:08 :: 6 komment
cinema
Matrix, Star Wars, King Kong, X-Men, Princess Mononoke, és egy könyv, amelynek címe "Nem sokkal a vége előtt". Két óra agyhalál.
A cselekmény pontosan ugyanaz, mint az első rész: valamiféle nagyhatalmú lény közli a szereplőkkel, hogy a bolygó (Világ) végső és teljes pusztulását egy szép napon majd Hellboy idézi elő. Ezen információ birtokában a "jók" mindent megtesznek, hogy - akár az életük árán - Hellboyt megmentsék. A "rosszak" feladata elpusztítani Hellboyt, tehát megakadályozni az apokalipszist. Ez Guillermo del Toro vallomása a világról és az emberekről.
Vallomásának másik fele feltárja a női nemhez fűződő viszonyát. Toro filmjeiben a több száz, illetve több ezer éves lények érzelmi intelligenciája az óceánban lubickoló tarajos teknős szájából kilógó, félig már elfogyasztott előgerinchúros állatéval egyezik. (Az egyszerű, halandó emberek Toro filmjeiben alapvetően nem képesek összefüggő mondatokban beszélni). Ha Friderikusz Sándor a Gyerekszáj című műsorban súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeket kérdezne a szerelemről, a válaszok többsége Toro filmjeinek szerelmi jeleneteihez képest shakespeare-i szonátának tetszene.
Ha az első bekezdésben felsorolt filmekből átemelt jeleneteket és szereplőket kihúzzuk, a maradék két és fél perc annyi kreativitást sugároz, hogy a mozivászon egy fekete lyuk eseményhorizont mögötti tartományává alakul.
Nézhetőnek nevezném, ha egyszer sem szólalnának meg. Az összes, de tényleg az összes pontot a látvány miatt ajándékozom.
5 / 10