inject :: 2009. november 20., péntek, 16:54:19 :: 62 komment
politics dialogue social

- Halló, Péterfy.
- Jó napot kívánok. Van önöknél oltópont?
- Milyen pont?
- Oltópont.
- Milyen oltópont?
- Influenza elleni.
- Milyen influenza?
- H1N1. Tudja, a sertés.
- Juli, van nálunk ilyen sertés-izé-oltópont?
- Nem tudom.
- Nincs nálunk oltópont.
- Értem. És hol van?
- Nem tudom.
- Kit hívjak fel, aki tudja?
- Nem tudom.
- Hölgyem, szeretném árnyalni a kérdést. Épp a háziorvosom rendelőjéből hívom. Ők sem tudják. Mielőtt telefonáltam, felmentem az ANTSZ honlapjára, ami nem működött, majd az egyik tévé híradó site-ra, ahol írták, hogy mától van 200 oltópont. Nem írták, hol. Önök egy kórház. Ha önök sem tudják, hol lehet, mégis, kit hívjak?
- Várjon, kapcsolom az illetékes osztályt.
- Köszönöm.

- Halló.
- Jó napot, van önöknél H1N1 sertésinfluenzavírus elleni vakcinát beadó, úgynevezett oltópont, ahol gyorsan és gyógyszertárlátogatás nélkül megkapom az injekciót?
- Nem tudom. Ez a toxikológia.

- Voltál szavazni?
- Hol?
- Váci út 174. A Duna Plaza mellett, ANTSZ. Onnan jövök, Muncika találta meg a címet.
- Milyen szavazás?
- Azt hittem, kettőnk közül te vagy a politológus. Az egyik közvéleménykutatási intézet a rendszerváltáskor - holland mintára - készített egy felmérést: "Mit érez ön, amikor befizeti az adót?". A hollandok 60%-a azt érzi, hogy hozzájárul az ország épüléséhez, és 15% érzi azt, hogy elvesznek tőle valamit. Magyarországon az arány pont fordított volt. Miután a válaszokat lebontották politikai oldalakra, az derült ki, hogy míg a baloldali szavazók döntő többsége a megfosztottak táborába tartozott, a jobbközép jellemzően hozzájárulást jelölt. Ki is hirdették, hogy nálunk a jobbközép képviseli a nyugati értékeket. Aztán négy év múlva megismételték a kérdést, és akkor a komcsik mondták, hogy hozzájárulnak az adóval az országhoz. Újabb négy év múlva a fideszesek. Ebből sikerült felismerni, hogy jellemzően azok az emberek érzik, hogy az adóval adnak valamit az országnak, akiknek a képviselői a hatalomban ülnek. Az ellenzékpártiak érzik azt, hogy az adójuk kárba vész, fekete lyukba áramlik.
- Hogy jön ehhez az ANTSZ?
- Úgy, hogy egy másik közvéleménykutató nemrég megkérdezte, hogy "Szeretné-e oltatni magát?", és ugyanebben a felmérésben vizsgálták a pártszimpátiát. És az jött ki, hogy a kormánypártiak jellemzően szívesen oltatnak, az ellenzékiek félnek tőle, és el akarják kerülni. Érted? Gyurcsány elkúrta a vakcinát is.
- Kár, hogy a H1N1 inkább virulens, és nem eléggé halálos.
- Igen. Elvinné őket a dögvész, és élhetnénk végre  normálisan.

they took away :: 2009. október 30., péntek, 11:03:46 :: 39 komment
politics social language

- Hallod, állok a konyhában, és nézem a szomorú szemű nénit a Magyar Hírlap fölött, ahogy sóhajt: "Én már sosem fogom megbocsátani ezeknek az őrülteknek, hogy elvették a 13. havi nyugdíjat. Aranyoskám, az olyan jó volt, hogy karácsonykor lehetett várni rá, és venni ajándékokat, és most elveszik ezt is. Szégyen. Gyalázat." Nem akartam megkérdezni tőle, tetszik-e emlékezni, kik adták a 13. havi nyugdíjat - amibe, többek között, beleroppant a gazdaság. Feleslegesnek éreztem. Nem tudom, milyen érzés nyugdíjasnak lenni, és rakosgatni egymásra a filléreket. Nem ismerem ezt a fajta indulatot. Aztán a fillérekről eszembe jutott, miért vagyok itt, hogy a lakás, amelyben lakom, végülis bizonyos szempontból inkább az övé, mint az enyém, úgyhogy elővettem a zsebemből a havi pénzköteget, és átadtam. Van mellettem egy lakás, ahonnan havonta egyszer ugyanezért átjön ebbe a konyhába egy másik ember, és szintén átnyújtja. Aztán van ugye ez a lakás, ahol épp most gondolkodom, és volt egy negyedik, azt eladták. És vidéken is van valami ház.
- Akkor valamit azért meghagytak nekik.
- Igen, mondom, nem akartam vitázni a tizenharmadik havi nyugdíjról, mert nem ő tehet róla, hogy így érzi. Sőt. Ekkor világosodtam meg, holott olyan rémesen egyszerű, hogy mi volt nálunk mindig is a jobboldal hívó- és vezényszava. "Elvették". "Tudod, anyám nem olyan véresszájú jobbos, a Viktort se szereti annyira, csak hát a nagyszüleinktől elvették a kastélyt". Vagy a gyárat. A mezőt. A szárítókötelet. Jöttek, és elvették. Ennyi. Elvették a gazdáktól a termőföldet. Elvették az emberek megélhetését. Elvették a reményt. "A jövőt azért már ne vegyék el, azúristenit!". Hogy van ez, hogy vannak valakik, akik mindig jönnek, és elvesznek. És utána megrázod magad, elkezdesz újra dolgozni, spórolni, és amikor kezdesz végre megnyugodni, és újra van valamid, igaz nem sok, mégis örülsz neki, akkor jönnek, és megint elveszik.

***

(Egy hét múlva)

***

- Képzeld, sétáltam a Ferencieken, és láttam az új transzparenst: "Hová tűnik el a pénz, és mit vesz el öntől a Bajnai-kormány". Elégedett vagyok magammal. Aztán olvasom, hogy ha visszajön a Fidesz, nem fogják elárverezni az kisemberek lakását, mondta Orbán Viktor. Tudod, eddig a gonosz bankok elvették az emberek lakásait. Azon gondolkodom, hogy ha visszajön a Fidesz, és eltörli az évszázados rendszert, amelyet jelzálognak neveznek, vajon miként és milyen irányban fog változni az emberek hitelfelvételi hajlandósága.
- És a bankoké. Ezt hallgasd meg. Szegény csávóm jobbos. Mondtam neki, hogy van ez, hogy elvették. Erre neki kitágul a szeme, és belevág: "De hát a nagyszüleimtől tényleg elvették! Volt nekik egy nagy házuk, és át kellett költözni egy fele akkorába."
- Jézusom. Elnevetted magad?
- Nem én. Nagyon feszülten figyeltem. Érdeklődtem, és ő folytatta: "És aztán volt egy pékségünk, és azt is elvették".
- Kibírtad?
- Itt már nagyon nehéz volt. Érezte ő is, mert elkezdtem remegni. Aztán mondta tovább: "És utána elkezdtek kuporgatni, és amikor lassan lett valamijük, akkor újra ..."
- Újra?
- Képzeld, nem merte kimondani. Ott volt a pontpontpont a levegőben. Teljesen ideges volt, mégis tudta, hogy gáz, ha kimondja ismét. Na, itt már kirobbant belőlem a röhögés. Annyira nevettem, hogy nem vettem észre, hogy halálosan megsértődött, mert hogy ő nagyon szereti a nagyszüleit, és milyen rossz volt nekik, hogy elvették.
- Komolyan azt bírta mondani, hogy elkezdtek kuporgatni, és megint elvették?
- Igen.
- Úgy érzem, zseni vagyok.
- Jogos.
- És mi lett utána?
- Semmi, egy napig nem szólt hozzám, de nem merte többször mondani.
- Elvetted tőle a beszédtémáját. Tudod, azt hiszem, tőlünk is elvettek valamit, mert kaptunk egy földcsíkot később, azt véletlenül nem szoktak osztani, mindenesetre én rendes baloldali családból származom, igaz, apai ágon egyszer tévedésből szavaztak a Fideszre, de van egy dakota mondás, hogy csak az nem hibázik, aki nem szavaz, szóval nálunk nem volt téma, hogy mit vettek el. Mert akármennyivel erősebb nálad a hatalom, a rendszer, bármennyire is reménytelen az ellenállás, valahol mélyen mégiscsak lúzer dolog, hogy jönnek, és elvesznek tőled, és te hagyod. És ha már hagytad, akkor nem tudsz túllépni rajta. És inkább várod, hogy megint jöjjenek.
- Igen, az én szüleimtől is elvették a házat, mégsem beszéltünk róla. Nem hallgattam, hogy elvették. Nálunk ez nem vezényszó. Azt hiszem, a nagyarázat nagyon egyszerű. Mi erre, a jobbosokkal ellentétben, egyáltalán nem vagyunk büszkék.

mamzel :: 2009. május 14., csütörtök, 22:30:32 :: 3 komment
dialogue social

- Képzeld, felhívott az előző főbérlőm, és a végén majdnem sírt a telefonba, hogy miket beszélek róla. Kezdem az elején, két évvel ezelőtt leszakadt alattam az ágy. Épp feküdtem rajta, mozdulatlanul, mint egy sírhant. Felhívtam, hogy mi történt, és hogy akár újat is veszek, ha ezt el tudják szállítani. Erre ő, hogy nincs hova tenni, átjön a férje és megjavítja. A javítás tíz percig tartott, nem látszik rajta, pozdorjából készült, azért esett szét. Közben mégis olyanokat mondott nekem a férje, hogy istenigazából nem tudom, mit és hogyan kellett volna felelnem rá, csak néztem, mert azon a szinten, ahol ő mozog, nincs semmiféle helyrajzi ismeretem. Hogy hogyan szabad rajta kefélni és hogyan nem. Tudod, én alapvetően nem írok a blogomban szexről, az ember arról ír, ami problémát jelent számára, esetleg még arról, amit érdekesnek talál. Idegenekről szexről beszélni mindig az előbbi eset, szóval akkor csöndben voltam és örültem, hogy kész az ágy. Aztán most a szemben lakó lány beszélt a főbérlőm új alkalmazottjával, aki pár hónapja dolgozik ott, és a lány - nem a szemközt lakó -, azzal kezdte, hogy én milyen ember lehetek, hogy úgy "kamatyolok", hogy szétesik alattam a bútor, és ezek után még van pofám odahívni őket javítani. Valahol mulatságosnak érzem, hogy valaki két éve ezen pörög, és hogy másoknak, akik az életben nem láttak engem, erről mesél, és hogy négy ember beszéli keresztbe kasul, hogy szétesik alattam az ágy, és milyen vagyok, csak az bánt kissé, hogy nagyrészt közülük kerülnek ki azok az emberek, akik nem mosolyognak vissza a liftben, akik megsértődnek, ha szép napot kívánsz nekik, akik mindenkit szúrkálnak a munkahelyükön, és ha véletlenül épp van valakihez egyetlen normális, kedves szavuk - miközben szinte hallod, hogy a szokatlan mosolyuktól recseg a bőr -, szóval az is csak azért hangzik el, mert már annyira összeroncsolódtak idegileg, hogy az utálatuk túlpörgött, és az ábrázoló érték átfordult a tartomány ellenkező végére. Ezektől az emberektől szoktuk úgy érezni, hogy alapvetően baj van a világgal, holott annyira rémesen egyszerű: csak oda kell rakni a megfelelő helyre és mozgatni kicsit, vagy néha erősebben, máris legalább egy, de van, hogy rögtön két embernek lesz jó (ha az előbbi, akkor helyet kell cserélniük). Sőt, több megfelelő hely is van. De nem, ezt nem csinálják, inkább acsarkodnak folyamatosan, és szívják az energiát.
- És figyeld meg, hogy mind fideszes.

green peaks :: 2009. május 14., csütörtök, 22:19:28 :: 3 komment
social science

Ma érkezett hozzám egy szűk körlevél. Így indul:

"Génmódosított élelmiszerek a magyar boltok polcain!

2006.03.21. | Greenpeace közlemény

Húskonzerveket láttak el "génmódosított termék" feliratú matricával Greenpeace aktivisták egy budapesti élelmiszerláncban ma reggel, miután hivatalos laborvizsgálatok is megerősítették, hogy a termékek valóban genetikailag módosított szójafehérjét tartalmaznak. [...]

A Greenpeace követeli, hogy azonnal távolítsák el a termékeket a boltok polcairól, és büntessék meg az élelmiszerek előállítóit a fogyasztók félrevezetéséért.

A Globus Löncshús, a Szegedi Paprika Darált Sertéshús és a Lidl Sertés húskrém sertésmájjal nevű húskészítményekben 3%-nál nagyobb mennyiségben mért génmódosított összetevőt az Országos Élelmiszerbiztonsági és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) GMO laborja."

Úgy tűnik, akik igazán aggódnak az egészségünkért, azok az entek Középföldéről , már ami a hír keltezését és a kézbesítés dátumát illeti.

Válaszom:

"Aki sertést eszik, meg is érdemli, ha grátiszként kap hozzá új, izgalmas géneket.

Tíz év múlva mind génmódosítottak leszünk, reménykedem, hogy az enyém jól sikerül. A módosítás ténye nem zavar (a növénynemesítés eddig abból állt, hogy gammasugarakkal bombázták a magvakat, nagy részük elpusztult, néhány túlélte, és lehetett vigadni: "nézd, kék lett a paradicsom"), egyedül annak nem örülök, hogy az új géneket vírusokkal juttatják el a sejtmagig. Félek, egyszer arra ébredek majd, hogy szójává változtam. Bár nem tudom. Lehet, hogy a szóják alapvetően boldogok."

school :: 2009. március 10., kedd, 04:22:14 :: 13 komment
social

1979. Tudós férfiember távoli bolygón teherbe esik. Orvosa széttárja karjait a szokásos tünetek láttán: hányás, fokozott éhség, hullámzó jókedv és letargia. Komplikációmentes szülés következik – spontán császár –, közvetlenül ebéd után. Előtte még hadd lakjon jól a gyerek. Az újszülött magától felsír, és szinte azonnal jár. Az egészséges, anyás csecsemő szomorúan keres játszótársakat, miután az örömapát elviszi a gyermekágyi láz. A hajón tartózkodó egyetlen nő óva int: a hely nem igazán alkalmas gyereknevelésre. Sorra hullanak a mostohaszülők, a pajkos kiskamasz a csövek mögé bújik, pótanyja rátalál és kivágja a kozmoszba. Tanulság: az űrhajó nem játszótér. A fedélzeten nem szívesen látunk idegeneket.

1918. Gergő testvére kínok közt haldoklik. A remény és a mágikus ruha szertefoszlanak. A szereplők szemeiből permanensen patakzik a könny. A család fő értéktárgya egy agyagkemence, és a gyerek abba is szöget ver. Az iskolában elfagynak a tanulók lábai. Különféle kórságok tizedelik őket, árvák és nyomorékok osztanak ketté fél falat kenyeret. Szegénység, bánat, vigaszra gyötrelem.

Az első korhatáros horrorfilm, a második általános iskolai kötelező olvasmány, ami pontosan jelzi, hogy a gyermekek lelkivilágához milyen mértékben értő, az élet fontos kérdéseit miképp értelmező szakemberek szeretnék befolyásolni a következő nemzedék gondolkodását.

Efféle könyveket érzéketlen vagy erősen sérült lelkű emberek illesztenek a tananyagba, akik képtelenek belegondolni, hogy az erős képzelőerővel és empátiával rendelkező hatévesekben milyen nyomot hagy a vegetáló nyomor és a lassú, vergődő halál. Mindezt elvileg azért, hogy a tanulók az ingyenes oktatásnak és a fűtött iskolának örüljenek.

Tény, hogy a világ titkait és a felnőttek végtelen bölcsességét szomjazó kisgyerekként feszült izgalommal vártam az iskolát, ám ott első élményként rámtört a rémület: "Jézusom, mi lesz a többiekkel?". "És mi lesz itt velem?"

Az első nyolc évben érdeklődve figyeltem a világot. Az ablak túloldalát. Általános iskolában még próbálnak tanítani valamit a gyerekeknek, és ehhez idő kell. Aki előbb végez, várja a többieket. Érdekes kérdés, mennyit tett rá erre a napjainkban divatos úgynevezett integráció.

Ha már az érdemi tanulásról beszélünk, tény, hogy a társadalom nagyon kis hányada általános iskolában sajátítja el a betűk és a szavak ismeretét. Még náluk is kevesebben az óvodában tanulnak meg írni és olvasni. A nagy többség, sajnos, analfabéta marad. Elképesztő, hogy az egy- vagy többdiplomás emberek közül hányan képesek egészen pontosan nulla darab nyelven értelmes, összefüggű mondatokat alkotni. Ha valaki úgy gondolja, erős túlzás és elfogultság itatja át a véleményemet, holnap reggel legyen szíves megnyitni a mailboxát, és szúrópróbaszerűen beleolvasni a céges e-mailekbe. Érdemes a vezetőkével kezdeni.

A magam részéről messzemenőkig tisztelem és becsülöm azokat az őszinte embereket, akik választanak maguknak egy szakmát, kitanulják, és elmennek dolgozni. Az írás hátralévő része egyáltalán nem róluk szól.

Általános iskola után következik a gimnázium, melynek elvégzése már eleve paradox, és most nem az érettségire gondolok, hanem arra, hogy a legtöbb közép- és felsőoktatási intézményt végzett személy – a fejében lévő tudás alapján – meg kellene bukjon általános iskola hatodik osztályában a következő tárgyakból: nyelvtan, biológia, fizika és matek. És ez nem az ő hibájuk. A rendszer célja korántsem a tanulás.

A gimnázium feladata arra szoktatni a "tanulókat", hogy az agyukat olyan tevékenységre használják, ami mentes mindenféle közvetlen vagy közvetett örömtől. Bele kell törődniük, hogy napi 8-10-12 órában olyan szellemi tevékenységet végeznek, amelyben a kreativitás, a változatosság és a kihívás mennyisége a nullához közelít. Olyan dolgokon "gondolkodnak", amik alapvetően nem érdeklik őket. "Nem tudom, azt hiszem, könyvelő leszek, nem fogom szeretni, de rosszabb se lesz az eddigieknél". "Tanulok jogot, ülni már tudok, és ott elhitetik velem, hogy okos vagyok".

A gimnáziumi tanulóknak jellemzően vannak kedvenc tantárgyaik, amelyeket ők – az oktatási rendszer minden törekvése ellenére – valamiért szeretnek. A kedvenc tantárgyból némi emlék megmarad, legyen az földrajz, kémia, irodalom vagy matek. A szerencsések olyan pályát választanak, aminek bizonyos mértékben köze van a kedves tárgyhoz. Akadnak néhányan, akik semmiféle tárgy iránt nem mutatnak sem érdeklődést, sem affinitást. Közülük kerülnek ki a multi cégek vezetői.

Akik komolyan akarnak valamit az élettől, alig várják a gimnázium végét. Várják, hogy végre érdekes, alkotó tevékenységet végezzenek.

A gimnázium másik feladata kondicionálni a képzésben résztvevőket arra, hogy a szabályokat betartva érdemi tudás és a megértés valódi szándéka nélkül lehetséges válaszolni a feltett kérdésekre. Ezek a kérdések kizárólag kéthetes intervallumból kerülhetnek elő, illetve egy előre definiált hányaduk az érettségin köszön vissza.

A tantárgyak kizárólag azért kapnak nevet, amiért a kommunizmusban gyártottak különböző színű, egyforma szabású ruhákat. A középiskolai fizikaóra semmivel sem visz közelebb a az ütköző golyók valódi viselkedéséhez, mint mondjuk a bemagolt történelem. Egyedül a következő vizsga típuskérdéseit kell ismerni. Hogy az évszám vagy képlet, teljességgel indifferens.

Az egyetem eleinte bíztató, az oktatók cinkos mosollyal közlik, amit eleve sejtettünk: kidobtunk négy évet az életünkből. Ugyanis lehetséges negatív számból négyzetgyököt vonni, az olvadás, oldódás és párolgás soha nem egyirányú folyamat, a tömeg és az idő relatív, időközben eltörölték a számnevet, Horthy mégis jó arc volt, és a versek, amiket eddig elemeztünk, nem kerülnének be egy közepes minőségű irodalmi magazinba.

Aztán, az első lelkesedés után lehet tovább magolni a hülyeségeket, és találgatni, melyik oktató mentális állapotának lehet vajon a leghosszabb latin neve.

Ha eljutottál idáig az olvasásban, és még nem múltál el hat éves: nagyon jól tetted, hogy már az óvodában megtanultál olvasni (megúszod a dyslexiát, hiába iparkodik a tanítód). Olvass otthon érdekes könyveket, és gondolkodás nélkül semmit ne higgy el. Még ezt is rágd át jól. Függetlenül attól, hogy én írtam.

words :: 2009. január 24., szombat, 23:48:53 :: 6 komment
social language

Haladjunk tovább.

“Annyira jó volt látni azokat az antik bútorokat, a szép, patinás székeket”. “Ezekbe a patinás hangulatú házakba rögvest beleszerettem”.

Aha.

A szárnyas patkánynak felminősített galamb játékos, intelligens és kétéltű névadójával ellentétben 86 féle betegséget terjeszt, amelyek beszerzését az emberen borzasztó tünetek követik. Konrad Lorenz nehezen győzte írásba foglalni ámulatát, hogyan terjeszthette elő az emberiség ezt a rusnya állatot a béke szimbólumának, tudvalévő a hím galamb a vesztes félt a párviadal végén lassan és kegyetlenül csipkedi halálra, szemben a farkasokkal, akik nőügyeik végére fájdalmas, ám ártalmatlan nyakszirtharapdálással tesznek pontot.

Rendeltetésszerű használat esetén a galamb magokat fogyaszt. A városi szemétfeldolgozóvá korcsosult verzió viszont felfal minden szerveset, amivel kínálják. Ha egyszer valaki kőolajat öntene eléjük, pár héten belül csődbe menne az egész Ewing-társaság.

A magok emésztése roppant sziszifuszi feladat, ezt mindenki tudja, aki reform konyhán élve, napi ötszöri étkezés mellett fogyott már két hét alatt húsz kilót. A Teremtő ezért a galambnak lassú és alapos emésztőrendszert adott, amelyben az elfogyasztott magvak hosszú napokon keresztül csúszdáznak lefelé. Ugyanennyi időt tölt a galambban az eléje szórt kenyér.

A kenyér túlnyomórészt koszból és szénhidrátból áll, és itt máris elérkeztünk a folyamathoz, amit a biológus-vegyész szaknyelv úgy nevez: savas erjedés. A városi galambok a világ legocsmányabb savgyárai, hála az okos nénikéknek, vagy mondjuk Jancsó Miklósnak, aki a Hídember paródiájának szánt “Legkisebb film...” ajánlójában liberális, lázadó intellektusát azzal a szimbolikus eszközzel igyekszik megvillantani, hogy a tilalom ellenére egyszerre két példányban eteti a galambokat. Talán ezért tart ott, ahol tart a magyar filmipar.

A bronz többek között rézből készül. A réz volt az első fém, amely az emberiség történelmében bemutatkozott, korszakot neveztek róla el. Igen szép és jó anyag, származását tekintve félnemes, az áramot és a hőt szívesen vezeti, és kizárólag duzzogva és nagyon lassan oxidálódik szabad levegőn.

Tiszta levegőre gondolok elsősorban, amely mentes a savaktól, sajnos azonban a nyuggerek és tudatlan követőik a galambok segítségével maró savvá alakítják a száraz kenyeret. (Mary Poppins gyerekei még magba invesztálták a zsebpénzt). Ez a kenyérsav marja zöldre a kupolát, és a zöldes oxidréteg – a néhai fém – neve a patina. A rézről lecsorogva a sav még hasznossá teszi magát, és egy menetben szétmarja a szépen faragott köveket.

A galamb a városi alien.

Valaki egyszer ennél a résznél feltette a kérdést: “Nem inkább a savas eső az?”, és mélyen a szemembe nézett, mintha azt próbálná sugallani, hogy a galamb egyáltalán nem repül. Repül az, méghozzá a felhők közé, és onnan magasról tesz le ránk.

A patinás szó jelentése tehát: “savasgalambürülékmarta”. A patina oxidációs termék. A fogalmat átitja a destruktivitás és a dekadencia.

Kéretik vigyázni vele.

words :: 2009. január 20., kedd, 04:06:13 :: 66 komment
social language

Édes jó anyanyelvünk

Ismét segíteni szeretnék.

Egy gyakran használt kifejezést fogok körbejárni, amelyet alapvetően pejoratív értelemben dobálunk. Köszöntsük együtt a vádlottak padján a “plázacicát”.

“Ha plázacicát keresel, rossz helyen jársz” – olvasható a közösségi oldalak tucatlapján. “Te jársz ilyen helyekre? Nem gondoltam volna. Én a plázákat, és főleg az ott lakó embereket messziről kerülöm”.

A “pláza” spanyol eredetű szó, közös teret, városi, nyitott területet jelent, ahol az emberek sétálnak, bámészkodnak, és ne adj Isten érintkeznek egymással. A klasszikus plázák története a római korra nyúlik vissza. Gaius Antonius cézár kedves hadvezérének sietve írt levelében tizenhat jambusból álló versben foglalja össze, hogy a főtér plázáján sétálva az ősz csalóka kísértésétől ernyedten aláhulló narancsfalevelek illata miképpen idézte elé Cornelius szikár és férfias sziluettjét. Mi, magyarok igen jól ismerjük a római kort, hiszen az országunk szívéig terjeszkedő birodalom – Aquincum – nemrég ünnepelte kétezredik születésnapját. Igen emlékezetes pillanata ez az emberiség történetének, ekkor esett úgy, hogy életemben először – és remélem, utoljára – előre megfontolt szándékkal, józan ítélőképességem teljes birtokában autómmal a sűrű, hömpölygő tömegbe hajtottam.

A modernkori pláza némiképp mást jelent: fedett, labirintus-szerűen elhelyezett, csillogó-villogó üzletek láncolatát. Az első ilyen építmény hazánkban “Duna Pláza” néven bújt elő a keresztvíz alól. A tőle nem messze található, keresztelésre teljességgel alkalmatlan folyóról kapta a nevét, csakúgy mint a szintén a Dunáról elnevezett rádióadó. A popkultúra ennyire egyszerű. A Juventus a fiatalokhoz szól. Hány éven át hallgattuk a nótát, amelynek teljes mondanivalója a következőképp foglalható össze.: “Szeretem mozgatni. Te is szereted (kórus) mozgatni.” Hasonló sikerrel ment sokáig a “Nem érintheted meg” című dal. Mentségükre szolgál, hogy mindketten négerek.

Emlékszem, amikor az első pláza felépült, az ismerősök többször hívtak, hogy menjünk “plázázni”.

A “plázacica” és a plázába járó ember fogalmának keletkezése erre az időpontra datálható, és azóta mindkét kifejezés a hétköznapi kommunikáció részévé vált, ami egyrészt kétségbeejtő, másfelől az emberek általános mentális állapotát figyelembe véve semmiképp nem nevezhető meglepőnek. A közfelfogás szerint mindkét fogalom a felszínes, valódi értékeket nélkülöző, önmagukat és a többieket pénzben mérő, igénytelen, korlátozott szellemi képességekkel rendelkező személyek szinonímája.

Mindez számos sebből vérzik. Először is, az emberek valóban kategóriákba sorolhatóak az anyagi helyzetük alapján. A társadalomtudomány különböző csoportokat definiál azok jövedelme és pozíciója szerint. Mivel a plázákban található boltok árai magasak, nyilvánvalóan a tehetősek keresik fel az ilyen üzleteket, legalábbis ők vásárolnak ezekben. Gazdagnak lenni számos esetben szerencse kérdése – már ha eltekintünk az elmélettől, miszerint minden lélek maga választ testet, ő maga dönt, melyik emberbe születik –, másfelől én igen sok jómódú embert ismerek, aki kedvező anyagi helyzetét az eszének, és egyéb, a közfelfogás szerint pozitív tulajdonságának köszönheti (úgymint: kitartás, szorgalom, eltökéltség, ambíció).

Amennyire kategóriákba sorolhatóak vagyunk anyagi helyzetünk alapján, annyira nem vagyunk kategorizálhatóak személyiségünk és jellemünk szerint. A legtöbb ember összetett és egyedi jelenség. A “plázacica” és a “plázába járó személy” fogalma mégis összefüggést keres az egyén vásárlási szokásai, a jelleme és a “belső értékei” között, és azonnal kategorizál, ami nem csak azért szerencsétlen kísérlet, mert rengeteg igénytelen, buta, mondhatni, primitív ember tartja magát következetesen távol a plázáktól, hanem mert legalább ugyanennyi értelmes és gondolkodó lény jár oda vásárolni, ugyanis a használható boltok nagy része ott található. És nem csak a boltok, hanem a mozik is, amiről eszembe jut, hogy a “plázamozikban” vetített filmekről szintén divat lekezelően nyilatkozni, mintha egy film élvezeti értékét vagy mondanivalóját az határozná meg, hogy mennyire kényelmetlen a szék, mennyire nincs fűtés, a műsor mennyire nincs köszönőviszonyban az interneten feltüntetett látomással, és mennyire hallatszik át a falon a szomszédos előadás.

És bár nyilvánvalóan kapaszkodni kell valamibe azoknak az embertársainknak, akik képtelenek magukat másként definiálni, mint hogy “én nem járok plázába, nem festem magam (szépen), ékszerre sem igen költök (és a csávóm sem vesz nekem), mert hiszem, hogy az okos, értelmes és értékes ember mindenképpen csóró”, olvasott, művelt és fogékony emberként egyáltalán nem kell átvennünk gondolkodás nélkül az efféle rossz nyelvi szokásokat.

Én már jártam plázacicával, és esküszöm, nagyon jó volt.

everyday crime :: 2008. december 12., péntek, 15:41:59 :: 27 komment
social

A cigánybűnözésről fogok beszélni.

Nem szeretnék, de muszáj. A kézzelfogható tények tagadása neurológiai tünet. A fent nevezett jelenség létező.

Hamarosan úgyis mindannyian struccá alakulunk, vagy végleg el kell tűnnünk a globális felmelegedésnek hála sivataggá formált Föld forró dűnéiről. Hadd élvezze fejünk rövid ideig még a homok innenső oldalát.

Tehát, cigánybűnözés.

Figyelmes szem kelletlenül észreveszi az ész és gátlás nélkül szaporodó, Budapestet lassan teljesen ellepő, jellemzően világos- vagy sötétbarna bőrszínéről könnyen felismerhető - sokak fejében minimum a simlisséggel összekapcsolt - Louis Vuitton táskák áradatát. A vidéki helyzetet nem ismerem, de annyi bizonyos, hogy a fővárosban úgy teremnek a Louis Vuittonok, mint négyes-hatos villamos ülésén a préselt rágógumi.

A hétköznapi élethez okvetlenül szükséges ismeretek hiányától sorvadó agyú olvasók számára röviden elmondom: ezek a táskák 600 ezer forinttól indulnak felfelé.

Hogy szép vagy nem szép egy Louis Vuitton, egyelőre tisztázatlan rejtély marad. Ma nem szándékozom az esztétika ilyen nagy titkait rejtő mélységbe leásni. Remélhetőleg az utókor - mint oly sok más kérdést illetően – egyszer majd előáll az egységes, bölcs és konzekvens válasszal.

Számomra a kétség tapintható hiánya miatt sokszoros öröm, hogy létezik még olyan mélységű párkapcsolat, amelybe születésnapi ajándékként belefér ebből a táskából rögtön kettő. Egy a világos, egy a sötét ruhákhoz. És egy a nagyinak. Mert úgy volt akciós.

(Arról a táskáról beszélünk, ami a Szex és New York egyik szereplőjének elérhetetlen álma volt).

Nincs bennem irigység. Aki ismer, tudja, a fényűzés utáni vágy és lelkialkatom egymással módfelett kompatibilis. Önnön jókedvem az ész nélküli vásárlás aranyfalú útvesztőjében gyakran keresem. Tenger-tudatomnak köszönhetően szívemet ünnepi boldogsággal tölti el más emberek kedvező anyagi és érzelmi állapota.

Ám kevésbé optimista (a világ gyakorlati oldalát nálam sokkalta jobban ismerő) barátaim eloszlatták elmémről az oktalan homályt: “ugye nem gondolod, hogy ezek a táskák valódiak?”

Nem bizony. Ezek a táskák ügyes és okos utánzatok. Vagy ahogy az lenni szokott, a szállítás okozta unalomban és depresszióban fogant ötlettől vezérelve az egyik táska fogta magát, és lehuppant a teherautóról. Az összetartozás érzésétől ittas társai pedig követték a lázadót.

Szerintem jó, hogy a táskák és az emberek ennyire leleményesek. Beszéljünk az utóbbiakról. Miért fizetne valaki egy nyavajás táskáért egy vagyont, ha - szinte - ugyanazt megkaphatja fillérekért? A gyártó úgyis hülyére kereste már magát ezekkel a méregdrága – valljuk be, irreálisan és pofátlanul sokba kerülő - cikkekkel. Nem fog közelebbi ismeretségbe kerülni a padlóval csak azért, mert néhány magyar a saját holmiját lopott vagy utánzott bőrbe, az igazságot végre a helyére teszi.

Hiszen a magyar ember mosolyogva legyint, ha gazdagon termő földjéről éjjel felszednek néhány zsák burgonyát. "Jó helyre megy" - mondják ilyenkor. Akinek már szép háza van, ami előtt parkol néhány jobbféle autó, akinek gyakran csörög a zsebében a mobiltelefon, az megszedte már magát annyira, hogy ne legyen kapzsi és mohó. Hogy észre se vegye, ha a termény egy része oda kerül, ahol nagyobb szükség van rá. Azon az áron, amit a leleményes fogyasztó reálisnak vél.

Jut eszembe, cigánybűnözés. Ezeket a táskákat gyakran cigányok lopják el a teherautóról. Vagy hozzájuk hasonló emberek, akiket a házunkba nem szívesen invitálunk, de aggódunk sorsuk felett.

Így aki ilyen táskát vásárol, támogatja a hátrányos helyzetűeket. Munkát ad az éhező családnak az, aki harmincezerér' vesz PlayStationt. Az autótolvajok és casco-csalók társadalmi beilleszkedését segíti elő, és további munkára bíztatja őket az, aki jutányos áron szerez autójához új alkatrészeket.

Vegyük észre, kamu LV-táskás Robin Hoodjaink nem csupán a nyerészkedő gyár bevételét osztják újra szét, hanem le-lecsippentenek a sznob, rongyrázó vásárlók tárcájából is, akik a táskájukat és egyéb használati cikkeiket a nappal nyitva tartó üzletekben veszik.

Az exkluzív tárgyak lényege, hogy kevesen képesek kifizetni ezeket. Általában a tisztességtelen, bűnöző embereknek telik rá.

Minél többen hordanak Louis Vuittont, egy-egy táska annál kevesebbet ér. A felső réteg presztízsvesztesége valamint a lenti közeg ezzel párhuzamos, ötletes felemelkedése újrastruktúrálják a társadalmat.

Az egyszerű, dolgos, tisztességes emberek - akiknek sajnos nem telik drága holmikra - élete összekovácsolódik a teherautó-lepakoló, utángyártó-lelkületű sorstársaikéval. Csökken közöttük az anyagi és szociális szakadék. És így, együtt közelebb kerülnek azokhoz, akiket gátlástalan, fényűző, minden morált nélkülöző életvitelük miatt oly mértéktelenül megvetnek.

easy talk :: 2008. december 05., péntek, 03:35:36 :: 39 komment
dialogue social science

Nem ismersz.

(Nem tudod, ki vagyok és honnan jöttem, lelkem mélyén miféle titkokat, vállaimon mekkora terheket hordozok.)

Alig akad emberi kapcsolat, amelyben ne hangzana el a fenti kijelentés, ami nem csoda, hiszen eléggé degenerált faj vagyunk. Ha végtelen szerencsédben, a szeszélyes élet bőkezű ajándékaként „nem ismersz” nélkül kommunikáló lény keresztezné utadat, tudd, hogy kihúzták számodra a spirituális főnyereményt.

Mi a baj azzal: „nem ismersz”? Természetesen semmi. Ha elég bölcs vagy, hogy soha ne kategorizálj, ha nem hagyod megvezettetni magad sztereotípiákkal, ha tudod, hogy az embereket nem lehet néhány szó, pár mondat vagy képaláírás alapján megítélni, ha tisztában vagy vele, hogy mindannyian egyedi és megismételhetetlen lények vagyunk, ha idegesítenek azok, akik szavakon lovagolnak, ha szerinted a világ végtelenül titokzatos és megismerhetetlen, akkor most azonnal húzzál innen el.

Tehát tanulni szeretnél. Helyes. Kezdd azzal, hogy figyelsz az emberekre, különösen az új ismerősökre: érdemes számolni, hányadik beszélgetés során mondják ki először, „nem ismersz”. Látni fogod, előbb-utóbb szinte mindig bekövetkezik. Sokkal biztosabban, mint most gondolnád, csak eddig nem tulajdonítottál jelentőséget neki.

Egymás nem-ismerése az egyik legrégebbi ismeret: az Úr az egyetlen, aki a vesékbe és a szívekbe lát. Sőt, önmagunkról sem rendelkezünk érdemi információval. Ahogy Thalész mondta: gnóthi szeauton. Vagy az Orákulum: know yourself.

Mégis, a „nem ismersz” jóval több, mint puszta tény.

- Szívesen megnéztem volna, mit teszel abban a helyzetben.
- A tej fehér.

- Szívesen megnéztem volna, mit teszel abban a helyzetben.
- Nem ismersz.

A válasz hírértéke mindkét esetben egyenlő, értelmük szintén azonos (zéró). A tejes verzió mégis sokkal, de sokkal ritkábban hangzik el. Hiányzik belőle a vélt többletjelentés.

Volt egy barátnőm, aki nehezményezte, hogy mindig késő este megyek át hozzá – a beszélgetéseinket nem igazán élveztem –, és rendszeresen panaszkodott, hogy miattam  nem alszik rendesen. Egyszer a gép előtt ülve láttam, hogy online virgonckodik este tizenegykor. Üzenetet küldtem:

- Te nem szoktál ilyenkor már aludni?
- Nem ismersz – hangzott a feletet.

Lefordítom:

- Te nem szoktál ilyenkor már aludni?
- Nem ismersz – súgja mosolyogva, és kacéran rám kacsint. - Ha! - felemeli a fejét, és a haját laza mozdulattal arca másik oldalára igazítva mély levegőt vesz, mellével domborít. - Ha ismernél, tudnád, hogy én még ilyenkor is ébren vagyok!

A „nem ismersz” számukra azt jelenti, hogy „kurva titokzatos vagyok”. Valamint, hogy „engem nem könnyű ám csak úgy kiismerni”. Azt szeretnék elmondani vele, hogy nyerő helyzetben vannak, nem láttunk át mindenen, hatalmas számú meglepetést tartogatnak még, a java hátra van, és „ha-ha, túljártam az eszeden!”.

A „nem ismersz” valódi jelentése, hogy „ne haragudj, nem erősségem a kommunikáció”, valamint „nem ismerem be, amit mondasz rólam, bár nyilvánvaló tény”, és „szeretnék érdekesnek látszani, ha már alapból ennyire unalmas vagyok”.

Ha nem készültünk fel ellene, mégis működik. Nagyjából úgy, mint a másik ökölszabály: mindig az nyer, aki előbb sír.

Már az óvodában tapasztalható, győztes az, ki hamarabb zokog. Felnőtt emberek esetén is hatásos a sírás a józan, értelmes és logikus érvek ellen. Többnyire minden egyéb szempontot elhomályosít. Tévedésre alapul, miszerint sírni rossz, holott a sírás tisztító és gyógyító erejű, átmossa a könnycsatornákat, fertőtleníti a látószerveket, oldja a stresszt és a meggyötört lélek fájdalma ellen dolgozik. Sokkal szebb világban élnénk, ha többet sírnának az emberek. Mégis, ilyenkor valamiféle köd borítja el a külső szemlélők elméjét, és a síró ember mellé állnak. (Fárasztó ám a gondolkodás.)

Ha a másik sírni kezd, legjobb, ha megadjuk magunkat.

Ellenben, ha „nem ismersz” típusú kommunikációs gyomorütést próbálnak bevinni, nyugodtan válaszolhatunk azzal: „kár, hogy ennyire nem vagy képes érdemben beszélni magadról”, vagy egyszerűen „így van, és ez a te hibád”, bár a legjobb, ha új beszélgetőpartner után nézünk, vagy értesítjük az illetőt, hogy az internetnek hála, már róla is első kézből tanultunk.

ana :: 2008. október 16., csütörtök, 21:11:48 :: 51 komment
social science lifestyle

Hosszas elmélkedés következik a pro-anorexiáról. Dőljetek hátra a székben, hozzatok csokit, készítsétek elő a chipset és a nesteát.

A pro-anorexia progresszív tudományos szemléletet jelent: ma már nem minden betegség, aminek latin neve van. Például az anorexia nervosa az orvosok állításával ellentétben ideális állapot, sőt, az egyetlen, amelyben magára valamit adó nő létezni akar. A pro-anorexia - ana - kialakítását segítő weboldalak elszánt látogatói belekóstolhatnak a topmodellek életébe.

Akár illatos gombák a mezőn a friss, tavaszi esőre adott válaszul, egyre több ilyen site üti fel a fejét az interneten. Most jó anásnak lenni. Széles kínálatból csemegézhetünk.

És miért ne? Jómagam kifejezetten szeretem a homokóra alakú, nagy mellű, nagy fenekű, vékony derekú nőket. Ha minden egyéb paraméter optimális (van hozzá jótállás), ilyet választanék. Szépnek találom még a sportos, izmos nőt, ha a férfias vonások mögé bújva nem tűnik el belőle a nőiség. És jól mosogat. Voltaképp csak az átlagos, a punnyadt és a túlsúlyos női test nem érdekel. A kedvem a feltűnő és arányos testalkatban lelem. És hiába tagadják az orvosok és a maradi szülők: sok anorexiás pont ilyen.

Ha a lelki hátteret nézem (a lélek fontos, a nő sem csak csontból és bőrből áll), a homokóra-alkat egyszerű adottság. Mellre gyúrni nem lehet. A legszebb testű nő, akit valaha láttam (nem, ne haragudj, nem rád gondolok) életében nem dolgozott egyetlen percet sem az alakjáért. Ezzel szemben izmosnak lenni kitartó és kemény munka. Legalább ilyen kemény meló a pro-anorexia.

Számomra az eltökéltség roppant vonzerővel bír. Nap mint nap szembenézni a testünk kielégítetlen vágyai okozta kínokkal embert próbáló feladat. Nagyi háta mögött kihányni a finom süteményt vagy kalórianaplót vezetni a félbevágott ropikról vegytiszta akaraterő. Olyan sűrűségű elszántság, mint a jófajta juharszirup: alig akar kifolyni a palackból.

Dugdosni az ételt a szülők elől, mindenféle mesét előadni, hol mit ettünk, a vékonyságot rejtő ruhákba öltözni mind-mind fejlesztik a szürkeállományt. Az anások szellemes, szórakoztató lányok: "Ha éhes vagy mosogass el. Nekem mindig felfordul tőle a gyomrom". "Ha már nagyon nem bírod ki, hogy ne egyél, tedd mások előtt, így nem kezdenek el gyanakodni". "Egyél nagyon lassan, és figyeld, ahogy mások undorítóan tömik magukat és a szemed láttára híznak". "Ha már valaki nagyon komolyan veszi a kalória-számlálást, nem árt tudnia, hogy egy átlagos adag geciben 15 kcal van". "Ha gyógyszert vagy vitamint szedsz, lehetőleg hányás után vedd be őket".

Tetszetős. Ám sajnos az Ana istennőhöz imádkozó lányok képei bizonyítják, nem minden anás dekoratív. Mi több, a képeket böngészve erősen ambivalens élményekkel lettem gazdagabb. Végül megéretttem az anorexia lényegét. Felfogtam valamit, amiről hallgat az orvostudomány.

Egyszerűen arról van szó, hogy egy anás lány testén elképesztően ocsmányul fest minden ottfelejtett zsírmolekula. Míg egy erős testalkatú nő vastag combja és izmos vádlija izgató lehet, a kezdő nádszálkirálylányon a legapróbb párna is végtelenül visszataszít. Olyan érzést kelt, mintha haj nőne a melle közepén. Több, mint nem odavaló: egyszerűen beteges.

A gyanútlan férfi szeme a kiálló kulcscsontról indul, amelyre a barna bőr teljesen ráfeszül. (Figyelem, a szolárium fogyaszt, és ha barna vagy, kívánatos leszel, mint egy bögre gőzölgő, habos kakaó). A hegyes csontot látva az ember azon tűnődik, vajon melyik akkupunktúrás pontot kezeljük magunkon, ha majd erre a lányra ráfekszünk. Aztán jönnek a bordák. Ha mégis éhes, gyalulhat rajtuk magának uborkát. Tekintetünk akadály nélkül, szlalomban halad lefelé az impozáns területen, melleket keresni felesleges. Ám mindjárt jön a köldök, csupa izgalom, vajon orvosi fémmel perforálta-e, vagy félt, hogy elvérzik azonnal? És hopp, mi az ott? Csak nem beépült egy almássütemény? Jézusmária. Ez rettenetes.

A lány helyében, ha a tükörbe néznék, ott azonnal elhánynám magam. Nem épp fogyókúrás céllal. Csak úgy.

Kiscsillag, kérlek, szedd már össze magad. Ha így folytatod, és csak állsz, a szádba repül a sültgalamb. Nem érzed, hogy nagyon gyorsan kezdeni kellene valamit magaddal? És addig villámgyorsan takard el a hasad.

Tessék lefogyni szépen, igazán. Ha már elkezdted, csináld rendesen. Különben nagyon csalódottak leszünk.

Nincs szívszorítóbb látvány, mint egy kudarcott vallott pro-anorexiás.

past haunts :: 2008. október 11., szombat, 01:33:25 :: 42 komment
social

Szerencsés ember az időben visszafelé haladva elképesztő mértékben elhülyül.

A többieknek sajnos nem sikerült érdemben fejlődniük.

Óvakodj az olyan embertől, aki úgy gondolja, már gyerekkorában okos volt.

A valódi szégyen az, ha a múltunkban nincsenek olyan döntések és cselekedetek, amelyeket a mai fejünkkel szégyellenénk.

profiler :: 2008. október 11., szombat, 00:00:00 :: 3 komment
social

"Ezek csak külsőségek". Ismerős szófordulat?

"Nem a ruha teszi az embert. A szépség múlandó. Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni ezekről az igazságokról. Szerencsére vannak, akik időnként eszünkbe juttatják. Ők a valódi emberi értékek őrzői.

Félek, ez mind nem elég. Bizonyosan gyártani kellene olyan mérőszalagot, amely a belső értékek határait mutatja. Az elejét odatenné az ember a lelke helyére (a gyomor tájéka a természetgyógyászok szerint, keresztényeknél szív vagy vese), aztán valahol 17 cm környékén jönne egy rovátka: "ezek már a külsőségek, vigyázz".

Külsőség, tehát értéktelen.

A magam részéről szánom azokat az embereket, akik nem tudják, hogy a női szemöldök íve nagyjából fél A4-es oldalnyi lélekrajznak felel meg. (Akkor is, ha nem szedik). Hogy a ruha nem véletlenül, nem sorsolásos alapon kerül reggelente ránk, hanem először kiválasztjuk a boltban, majd a szekrény előtt állva, az érzéseink és a gondolataink által vezérelve kombináljuk őket. Ha ránézünk valakire, és látjuk, hogy hajlandó mozogni, sejthető, milyen életmódra számíthatunk vele. Szintén tudható, mennyi közös beszédtémánk lesz, ha a másik napi négy órát tölt az edzőteremben.

Az emberek járása tömény kitárulkozás. Még a léptek hangja is a belső világról mesél. A magunk köré választott színek, a saját bútorok, az elfogyasztott étel minősége mind-mind összefügg azzal, hova helyezzük magunkat a világban.

A "külsőségek" szó emlegetése azoknak a felületes embereknek a butasága, akik képtelenek átlátni az összefüggéseket.

we know who you are :: 2008. október 04., szombat, 23:44:40 :: 3 komment
politics social

Tarka Magyar tüntetés

- Többnyire azok vannak itt, akiknek 5000-nél kisebb a user id-juk az iwiwen.
- Valóban. És akik tudják, mi az a user id. És hogy ez ebben az esetben mit jelent.

your enemies :: 2008. szeptember 27., szombat, 00:56:55 :: 158 komment
social

Szorongtunk a liftben, a tőlem balra álló nőhöz hozzánőtt a babakocsi. Nem tudtam volna elképzelni őket külön-külön.

Előbb végzett nálam, az első emeleten kitolta a világba a gyermekét. Be sem záródott az ajtó, és a velem szemközti nő máris osztani kezdte hátulról:

- Jézusom, hogy lehet piros babakocsiba rózsaszín takarót tenni? Ez rettenetes.
- Miért, az én babakocsim milyen színű volt? - kérdezte a mellette álló, kilencéves forma lány.
- Természetesen piros. Fehér és zöld takaróval.
- Komplementerszínek? - próbáltam bekapcsolódni az emelkedett társalgásba. A nő rám se nézett.

Nem értettem, mi bántja őt, szemét miért kínozzák ennyire a színek és az árnyalatok különbségei, és ha már így alakult, ízlésjavító szándékával miért nem szemtől-szemben hozakodott elő.

Eltelt egy perc, mire rájöttem fájdalma valódi okára: végig a babakocsis nőt figyeltem. Smink nélküli, gyönyörű arcvonásait, élettel, vérrel és hússal teli ajkait és a bőséges íveket csodáltam, amelyeket folyamatosan újrarajzolt a ki- és belélegzett levegő. Egy egész emeleten át néztem őt, ahogy suhant velünk a lift.

Ennyi kell. Egy elismerő pillantásért szívetek szerint leölnétek egymást. Annyira szórakoztató.

can't lose what you never had :: 2008. szeptember 21., vasárnap, 15:40:12 :: 46 komment
social

Vasárnap autómentes napot tartanak a kerékpárosok.

Ragyogó gondolat, kemény társadalmi üzenet: "Látjátok, mi ma se szállunk autóba".

Érdemes lenne ugyanezzel a logikával a vegáknak kijelölniük egy napot, amikor látványosan nem esznek húst. Vagy legyen évente egyszer matricákkal és bannerekkel hirdetett ünnep és hepaj, vonuljanak fel transzparensekkel az impotensek, és írják rá: "ma bizony nem dugunk".

Legyen ünnepe az összetartozásnak és az öndefiníciónak minden társadalmi csoportban, ne csak a bringásokról tanuljunk újat és izgalmasat, ha már a titkot - hogy nem autóval járnak - ők végre megosztották velünk.

Na, megyek tankolni.

bizarre love triangle :: 2008. augusztus 29., péntek, 15:32:38 :: 2 komment
social

A világ programozó szemmel.

Rendszergazda: örülök, ha nincs bent (sokat lóg). Ilyenkor sürgős munkára hivatkozva szabadkezet kapok, és végre működik minden. Ha bejön, a programok leállnak. Hosszú e-mailt ír nekem, amelyben vázolja, hogy az ő feladata a biztonságot és a használhatóságot optimális tartományon belül tartani. Valójában mindkettőt az origónál rögzítette. Képes reklamálni olyan megoldások miatt, amelyek nanomásodpercben mérhető idővel növelik a futásidőt. Úgy viselkedik, mintha egy commodore 64-gyel kellene kiszolgálnia az egész internetet. Rögeszméje, hogy tud programozni, csak nem szeret, ami végképp nevetségessé teszi. Kizárólag aljaműveleteket végeztet a gépekkel.

Helpdeskes: mindenki azzal foglalkozik, ami számára problémát jelent. A helpdeskes egyforma erővel gyűlöli az embereket és a számítógépeket, mert nem ért egyikhez sem. Két világ metszéspontjában tartózkodik, bizonyítani szeretne mindkét irányba. Tudjuk jól, ez hova vezet.

Programozó: semmi közöm a számítógépekhez. Programozónak lenni egyfajta szemléletmód, gondolkodás, filozófia, az Univerzum megismerésének roppant izgalmas metódusa. A programozó önzetlen lény, nagyszerű gondolatait szeretné megosztani az emberekkel, ám azok véges kapacitása miatt segédeszközre van szüksége. A számítógép csupán egy a sok lehetséges eszköz közül. A lényeg a gondolat tökéletességében és a tökéletesség erejében lakozik.

A világ rendszergazda szemmel.

Programozó: zseninek képzeli magát, és arra élvez, hogy milyen hatalmas gondolatai vannak. Ezek a gondolatok senkit nem érdekelnek, legfeljebb a többi programozót, akik álló nap egymás előtt villognak az erőforrás-zabáló, csicsás és felesleges kódrészekkel. A programozó számára dicsőség, ha valami hülye nyelven programozik, amit rajta kívül senki sem ismer. A gondosan felépített rendszeremet minden erővel igyekszik szétverni, és rám fogja, ha valami nem működik, holott nélkülem pillanatok alatt tönkretenne mindent, és persze csodálkozna - pedig én szóltam. Illetve írtam e-mailt.

Helpdeskes: az embereknek azt mondja, miattam áll a rendszer. Nem képes felfogni, hogy a programozó a hibás, és hogy én vagyok az egyetlen tényező, amely megakadályozza a teljes pusztulást. Ugyanannyira nem ért a rendszerhez, mint a felhasználók, de szövetkezik velük ellenem. Úgy képzeli, ha sokat beszél a programozóval, attól okosabb lesz, de nem.

Rendszergazda: magányos hős vagyok a cégnél, fogalmuk sincs, mennyi veszedelemtől mentem meg őket naponta. Bármit megírok fél nap alatt shell scriptben, amivel heteket töltenek a maguktól elszállt java és php programozók, és még a rendszert sem terhelem agyon, szemben ezekkel a nyápicokkal. De hát ez nem az én dolgom, szenvedjenek vele ők. Túl sok mindenhez értek, gyakorlatilag minden érdemi munkát én végzek el, és viselem, hogy a helpdeskes a hibákat rámkeni, miközben a programozó volt.

A világ helpdeskes szemmel.

Programozó: egyetlen öröme az életben, hogy mindent ötször olyan bonyolultra készít, mint az szükséges lehet. Telepakolja az összes programot érthetetlen gombokkal és felesleges, zavarba ejtő funkciókkal, amiken egy helpdeskes még eligazodik - bár a többszörös agyonbonyolítás miatt csak küzdelmesen -, halandó embernek azonban nincs esélye ellenük.

Rendszergazda: ha valaki - kemény munkámnak köszönhetően - esetleg megértette a programozó művét, akkor sem tudja használni a programot, mert az egész hálózat áll. Egyszerűen képtelenség, hogy folyamatosan álljon a rendszer, a nagy számok törvénye és a káoszelmélet alapján néha el kellene indulnia, de a rendszergazda mindig résen van, és azonnal megakadályozza ezt. Persze emiatt velem anyáznak az ügyfelek. A rendszergazdák büdösek.

Helpdeskes: az én feladatom, hogy általános iskola 8. osztályos szellemi színvonalról átrúgdossam az embereket az érettségi szintjéig, ha számítógép-kezeléséről van szó. Leereszkedem szerencsétlen értelmi fogyatékosokhoz, és az ő szavaikkal, az ő nyelvükön mondom el, hogy melyik gombokat ne használják azok közül, amelyeket a programozó szórakozásból odatett. Általában képtelenek megjegyezni, de én türelmes vagyok, újra és újra segítek. Sajnos a rendszergazda folyamatos szabotázsát is nekem kell megmagyaráznom, ez eléggé bosszant, mivel az analfabéták azt hiszik, hogy miattam állnak a rendszerek. Egyedül én értek szót mindenkivel. Lehetnének hálásabbak is.

(Forrás: Dina)

keep lying :: 2008. augusztus 15., péntek, 13:38:34 :: 2 komment
social olimpics

A doppingdíler interjút ad arról, amit minden józan gondolkodású ember saját erőből (vagy kis segítséggel) pillanatok alatt összerak. (Hogy mennyi pénzt kapott a riportért, az most lényegtelen).

"Kémiai szempontból nézve a történet akár reális is lehet."

Vajon miféle súly nehezedik erre a gerincre, hogy nem képes kihúzni magát, és annyit mondani: "igen".

Az emberi lény az evés, az ivás és a szex mellett a napi betevő hazugságra vágyik leginkább.

fire :: 2008. augusztus 12., kedd, 05:18:13 :: 3 komment
social

Néhány hete kiürült a szemközti lakás. A lány (fekete Mazda RX-5) összejött az alattam lakó sráccal (fekete Toyota Celica). Már régóta egymás mellett parkoltak.

Tegnap hangokat hallottam, az ajtó félig nyitva.

- Hello, te költöztél ide?
- Ez az új irodánk - fogad a világosszürke szemű, izzóvörös hajú lány széles mosollyal. - Kerülj beljebb.
- Azért jöttem.

Törmelék, bútorok. Vékony félművész szereli a szekrényt.

- Örülök nektek. Most dolgoznom kell, szia.

Elkérte a telefonszámomat. Másnap hajnal 11-kor csöngetnek az ajtónál. Boxerban nyitok. A lány csípőre tett kézzel áll velem szemben.

- Bekötötték az ADSL-t. Át kell jönnöd routert konfigurálni. Kelj fel és hozzál drótokat.

- Kész van, működik.
- Van tüzed? - kérdezi a srác.

Vittem neki.

- Ez ilyen mindenen gyulladó gyufa?
- Igen.
- Kurva jó.
- Tudom. Azért hoztam. De szerintem ne gyújtsd fel rögtön az irodát. Várj vele néhány napot. A korláton is meggyullad, próbálgasd odakint.
- Oké, oké, úgyis cigizni akartam.
- Pezsgő? - fordulok a szürke szemekhez. Kemény tekintet, nem látok mögé.
- Éjjel azt álmodtam, hogy meg akart erőszakolni egy fiú. Eleinte udvarolt, aztán maga alá gyűrt.
- Értem.
- Ha vezetek, nem szoktam inni, de majd kitalálunk valamit.
- Persze. Ez még csak hétfő.

anti-fashion :: 2008. augusztus 02., szombat, 13:58:02 :: 61 komment
social

Hanyag mozdulattal söpörjük le vállunkról a felelősséget, széttárt karral tekintünk az ég felé: hiszen mi nem ilyet kértünk. Hiszen az egész nem a mi hibánk.

Mintha mi - férfiak -, nem vehetnénk fel a harcot a világ valódi szörnyűségei ellen. Mintha gyámoltalan gyermekként tudomásul kellene vennünk, hogy az igazán fontos kérdésekben nélkülünk hoznak döntéseket.

Elég volt. Egyenes háttal nézünk farkasszemet a veszedelemmel. Egy emberként lépünk fel az óriás, gyöngyház fényű, telihold alakú fülbevaló ellen. Vagy elpusztulunk.

Nem rendelkezem pontos adatokkal, hogy az egész városban divat-e a fenti borzalom, vagy csak a Gödör nevű szórakozóhelyen, de mivel esténként ott, a Nemzeti Színház helyett épített kráterben gyűlik össze a következő generációt (meg)vezető női értelmiség - kérdezd őket, mindannyian filmrendezők, írók, színésznők, művészek -, a baj sokkal nagyobb, mint hinni szeretnénk.

Tény, hogy valódi nő vagy nem hord fülbevalót, vagy nagyon kicsit (ajánlott fém: arany). Esetleg igazán különlegeset vesz fel különleges alkalomra, olyat, ami egyedi, kifinomult és a személyiségéhez illő. Nagyon fontos: amelyik fülbevalónak hangja van - tehát csilingel -, az nem különleges. Az perdöntő érv a bíróságon, a védelem kezében.

A ronda fülbevaló sokkal rosszabb, mint a ronda fej, mivel sokkal feltűnőbb. Az óriáskarikafülbevaló-hullám néhány évvel ezelőtt mérhetően felpörgette a népesség-fogyatkozást. Úgy fest, idén ennél is messzebbre feszül a húr.

Tegnap este úgy éreztem, a Testrablók című film valóra vált. Több ezren vettek körbe a Gödörben, és mindenkin holdkő himbálódzott. Az összetartozás jele. Nem tudom, hogy a sima, a lyukas közepű, a színes műanyag vagy a fekete változat a rosszabb, fontosabb teendőm akadt, mintsem ezen töprengjek: küzdöttem az életemért. Kerestem a társam, akit még nem szálltak meg az idegen lények, és aki holdköves fülbevaló nélkül reszket valahol.

Nincs más megoldás, egyesítenünk kell erőinket, vagy belepusztulunk. Meg kell tanulnunk férfiként nemet mondani a szexre. "Drágám, de szép a fülbevalód, most egy hétig nem dugunk, rendben? Nem, nem viccelek. Ne hisztizz, nem segít. Hiába költözöl el, összefogtunk, máshol sem találsz vigaszt. Már le is vetted? Akkor csak két nap, hogy jól eszedbe vésd."

A felelősség minket is terhel. A megoldás ennyire egyszerű. Kezdjük el.

culture :: 2008. július 16., szerda, 02:05:05 :: 47 komment
love social

Bő fél évvel ezelőtt a Váci utcán leszólítottam és kávéra invitáltam egy jólöltözött nőt. Kiderült, hogy nem beszél magyarul, és nagyon siet. A nevét kértem el, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd iwiwen keresem. Ott láttam, hogy doktorija van, amerikai, és könyveket ír a kisebbségekről és a nemzetközi konfliktuskezelésről. Mindenképpen a reggeli órákban szeretett volna kávézni, így a randevú elmaradt. Nem tudok mit kezdeni a korán kelő emberekkel.

Hétvégén előkerült. Megkeresett iwiwen, váltottunk pár levelet, szinte udvarolt, és mivel nem szeretem a lezáratlan ügyeket, elkértem a számát. Abban maradtunk, hogy ma este nyolc után találkozunk. 19:50-kor még nem vette fel, de mivel emlékeztem, merrefelé lakik, bementem a városba, hogy ha majd magához tér, a közelben legyek. 20:35-kor jelentkezett, elnézést kért, hogy nem vette észre a hívásokat. Pizzériában ült egy barátjával, és nem tudott jönni, mert épp pizzát rendelt. Mondtam, semmi baj, van olyan, hogy nem találkoznak az emberek. Nem kell mindenkivel kávézni. Erre ő, hogy csatlakoznék-e hozzájuk, illetve várnék-e még 35 percet. Gondoltam, viccel, ezért meséltem neki Freudról. Közöltem, hogy szerintem könyveket kreatív emberek írnak. Gondoltam, szórakoztatom, ha már ő ennyire humoránál van, de komolyan kérte, hogy várjak rá. Udvariasan vázoltam, hogy ez semmiféle emberi kapcsolatban nem számít jó kezdésnek, és kértem, mondja le a pizzát, induljon el, akkor szívesen találkozom vele. Mire ő, hogy köztünk nagy "kulturális különbségek" feszülnek, és döntsem el, megvárom-e vagy nem. És hogy "tényleg biztos nem?"

Ilyen esetben a következőt kell búcsúzóul írni (én megtettem, angolul, nagyjából szó szerint):

"Kedves xxx. Elismerem, hogy komoly kulturális különbségek vannak közöttünk, mivel a te országod bombáz távol élő, idegen civilieket pénzért, olajért és szórakozásból, míg az enyém nem. Azon mégis csodálkozom, hogy létezik olyan ország - akár az amerikai földrészen -, ahol megkérni valakit, aki már várt rád fél órát, hogy várjon még egy felet, mert te pizzát rendeltél, nem számít bunkóságnak. Amerika valóban ilyen? Meg kell kérdeznem az emigrált barátaimat.

Nagyon jól éreztem magam, amíg vártalak, mert találkoztam egy gyönyörű barátnőmmel, aki épp a Balaton Soundról igyekezett haza. Köszönöm. Mégis maradt bennem némi rossz érzés, mert ritkán csalódom ekkorát valakiben. Remélem, nem olyan vagy, mint amilyennek látszol, vagy ha mégis, akkor készen állsz ismeretlen kultúrák tanulmányozására, amelyekben az emberek tisztelik egymás idejét és életét. Üdvözlettel, Mage."

A hölgy természetesen visszaírt:

"Úgy vélem, gyalázatos hangon beszélsz velem, mintha bármi irányításom lenne afölött, amit az államom tesz, ez nevetséges. Nem követtem el semmi rosszat. A táskámban volt a telefon, és nem hallottam a hívásaidat. Amikor elértél, épp pizzát rendeltünk, és nem hagyhattam ott a barátomat az étteremben egy egész pizzával. Az lett volna a bunkóság. Ezért mondtam, hogy csatlakozz hozzánk. Utána lehettünk volna kettesben. De te nem akartál jönni, és nem akartál várni rám még fél órát. Pedig én találkozni akartam veled.

Ha nyugodtabb lennél és normálisabb és nem csinálnál mindenből nagy ügyet, már januárban találkozhattunk volna. Vagy ma este. HIGGADJ LE és lassíts. Nem is ismerlek. Régóta nem voltam senkivel, és biztosan nem fogok belerohanni bármibe. Lehet, hogy ez az őrült szar működik magyar nőkkel, de egyetlen amerikai nővel sem működik, akit ismerek, és velem végképp nem. Remélem, azért szép estéd volt."

Válaszom:

"Nem gondolom, hogy az államod tetteiért felelős lennél, de felelős vagy a szavaidért. Kulturális különbségeket emlegetni pc nyelven azt jelenti, hogy az én kultúrám a tiéd alatt helyezkedik el. Korábban azt hittem, egyszerű nyelvi akadályokba ütközünk, de már látom, hogy ez valami más. Azt mondtad, hogy ez az őrült szar működhet magyar nőkkel, de amerikaiakkal nem, és veled végképp nem. Kiszámoltam, hogy ez alapján legalább két szinttel helyezed magad a magyar nők fölé. Figyelembe véve a tényt, hogy a legtöbb amerikai nő hogyan néz ki, nem fogok kiborulni, ha velük kevésbé hatékonyak a módszereim.

Abban igazad van, hogy nem volt a legokosabb részemről bejönni a városba úgy, hogy nem pontosan fixáltuk az időt és a helyszínt, de azt gondoltam, ha a megbeszélt időben hívlak, előbb-utóbb felveszed a telefont. Mint mondtam is neked, az sem lett volna baj, ha lemondjuk a randit. Ekkor jöttél a kulturális különbségekkel. Ne haragudj, hogy komolyan vettem a találkozást. Megfogadom a tanácsod, nem csinálok nagy ügyet belőle, gyorsan elfelejtelek. A másik tanácsod, hogy HIGGADJAK LE, nehezebben tudom komolyan venni, mert szerintem először azok higgadjanak le, akik csupa nagy betűvel írnak.

Sajnálom, hogy régóta nem voltál senkivel.

Jó éjt."

Következő kör:

"Helo Mage, köszönöm, hogy írtál. Tisztázzuk, én nem gondolom, hogy a kultúrám (vagy mim) jobb a te kultúrádnál vagy bárki másénál. A "kulturális különbségek" kifejezés azt jelenti, hogy különböző hátterek esetén más-más elvárásokra és viselkedésmintákra kell számítanunk.

Azzal kapcsolatban, hogy két szinttel magasabbra helyezem magam, inkább úgy mondanám, az amerikai férfiak állnak két szinttel magasabban a magyaroknál, abban az értelemben, hogy a férfiak itt agresszívebbek és birtoklásra hajlamosabbak, és elvárásaik vannak, hogyan kell a nőknek kiszolgálniuk őket - nagyon elavult nemi szerepek alapján. A Világgazdasági Fórum 2007-es Nemi Szakadék jelentése Magyarországot a 61. helyre sorolja 128 ország közül, míg az Egyesült Államok helyezése 31. Természetesen a skandináv országok foglalják el az első öt helyet, ezért gondolom, hogy egy skandináv férfi kitűnő fogás lehet."

Láthatóan elő tud bújni belőlem a jobbos, ha nagyon muszáj:

"Kedves xxx, továbbra sem értek egyet azzal, hogy kulturális különbségeket emlegetni nem pejoratív, de látva, hogy amerikai létedre birtokló/megszálló kifejezést használsz másokra, inkább befejezem veled a nyelvi vitát.

Szívesen mesélek neked a magyarok eredetéről. Belső-Ázsiából származunk, ahol a társadalmi forma matriarchális volt. Első királyunk, István térített minket keresztényre, és komoly nehézségekbe ütközött a vallási gyökerek miatt. Többek között hozott egy rendeletet, hogy folyó és forrás partján tilos oltárt állítani. Ugyanis az a Földanyára emlékezteti a magyarokat. Hasonló okból nevezi a magyar Boldogasszonynak azt a nőt, akit más országokban Szent Máriának hívnak. Így könnyebb volt az embereket vasárnaponként bezavarni a templomba, mert azt hitték, hogy a Boldogasszony kapcsolatban áll az Ősanyával, a régi istennőjükkel.

A matriarchális vonal meglepően sokáig fennmaradt az ádáz harc ellenére. Voltak női sámánjaink évszázadokon át. Tanítaniuk nem volt szabad - a boszorkányüldözés miatt -, de hívták őket gyógyítani, varázsfüveket és főzeteket használtak, és segítették az embereket számos praktikával. Még a múlt században is létezett úgynevezett javasasszony.

Mellesleg rokonságban állunk a skandinávokkal, így az ő előkelő helyezésük sem lehet véletlen.

A modern korban a világ jellemzően patriarchális, de a magyar nő szuverén, független, talpraesett és életrevaló. Amit te agressziónak nevezel, pusztán törekvés arra, hogy férfiként versenyben maradjunk, különben esélyünk sincs a nőknél. A magyarok vad, harcos nép, ahol mind a nő, mind a férfi erős. Az elvárások kölcsönösek. Válás után nálunk csak gyerektartás létezik, nőtartás nem, szemben angolszász államokkal, mert a magyar nők képesek gondoskodni magukról.

Számunkra érdekes rituálé, amit amerikai filmekben láthatunk: az apa kíséri az oltárhoz a lányát, és ott adja át a leendő férjnek. Magyarországon menyasszony és vőlegény együtt mennek az oltár felé, saját akaratukból, mert egyenlőek. Nálunk a nők nem holmi törékeny porcelánbabák, akiket a férfiak kézből kézbe adnak át.

Bár ismerjük a "jó fogás" kifejezést, hiszen néhány nő felénk is igyekszik gazdag férfival elvetetni magát valamiféle professzionális módon, jellemzően mégis férfi és nő "egymást kapják el".

Mindenesetre úgy tűnik, az "őrült módszerem" valamennyire működik az amerikai nőknél, még nálad is, hiszen végre írtál egy érdekes levelet. Ha érdekelnek a Világ adatai, javaslom, tanulmányozd a magyar foglalkoztatásban a nők-férfiak arányát. Nézd meg, milyen arányban járnak nálunk férfiak és nők az egyetemekre.

Megjegyzem, a fenti információk részben egy kedves barátnőmtől érkeztek, így nem mondható, hogy mindez egy férfi kisarkított víziója a magyar társadalomról."

mass :: 2008. július 08., kedd, 16:38:45 :: 4 komment
politics social

2012, a Főrendőr naplója:

"Roppant büszke vagyok az új csapatomra. Kreatív szervezőmunkával sikerült az év összes felvonulását és tüntetését egy napon, egy helyszínen levezényelnünk, éves szinten minimális mértékben zavarva a közlekedést.

A Melegek idén az Erzsébet térről indultak a Hősök tere felé, később a Művész kávézó előtt csatlakoztak hozzájuk a Drogosok és a Zsidók. A Nemzetmentő Alakulat és a Kényszernácik az Ötfejű Sasért mozgalom az Opera előtt várták fegyelmezetten a menetet.

A kiéheztetett oroszlánokat az Oktogon jobb oldaláról szabadították a tömegre az állatvédők. Így kevesebbet kellett takarítani. A veszélyes járványok ellen tüntetők a szemközti irányból eresztették ki a veszett farkasokat a ketrecekből. Az állatok hamar elvegyültek az immár igen színes forgatagban.

Konkrétan a saját ötletem volt a kígyótermelőket a Kodály köröndöt övező házak tetejére állítani, ahonnan rendőri felügyelet mellett dobálhatták az emberek közé a kobrát és a viperát, így tiltakozva, hogy a gyógyszergyártók tizedannyiért veszik át a mérget, mint amennyibe a boltok polcain a szérum kerül.

A túlélők a Bajza utca magasságában mérhették össze erejüket a Vak Sárkány Extázis kung-fu irányzat hazai képviselőivel, akik a tornatermek bezárása miatt voltak igen dühösek. A felvonulást a Szabad és Bátor Vegyészek látványos bemutatója zárta.

A köztársasági elnök úr jelezte, hogy semmi ok az aggodalomra, rendszeresen követi az eseményeket. Ha lemaradna valamiről, utánaolvas az interneten, vagy előbb-utóbb tájékoztatja valamelyik munkatársa.

Sikeres és innovatív megoldásunknak hála - egy időpontra és egy helyszínre tereltük az összes elégedetlenkedőt - az év nagy részében járható lesz az Andrássy, már ha a négyes metró építése miatt beszakadt kettes és hármas metrót sikerül végre újraindítaniuk."