past haunts :: 2008. október 11., szombat, 01:33:25 :: 42 komment
social
Szerencsés ember az időben visszafelé haladva elképesztő mértékben elhülyül.
A többieknek sajnos nem sikerült érdemben fejlődniük.
Óvakodj az olyan embertől, aki úgy gondolja, már gyerekkorában okos volt.
A valódi szégyen az, ha a múltunkban nincsenek olyan döntések és cselekedetek, amelyeket a mai fejünkkel szégyellenénk.
heaven :: 2008. október 11., szombat, 01:28:04 :: 47 komment
spiritual
Tudjátok, mi ez?
Ide mentek, ha jók lesztek.
profiler :: 2008. október 11., szombat, 00:00:00 :: 3 komment
social
"Ezek csak külsőségek". Ismerős szófordulat?
"Nem a ruha teszi az embert. A szépség múlandó. Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan."
Hajlamosak vagyunk elfeledkezni ezekről az igazságokról. Szerencsére vannak, akik időnként eszünkbe juttatják. Ők a valódi emberi értékek őrzői.
Félek, ez mind nem elég. Bizonyosan gyártani kellene olyan mérőszalagot, amely a belső értékek határait mutatja. Az elejét odatenné az ember a lelke helyére (a gyomor tájéka a természetgyógyászok szerint, keresztényeknél szív vagy vese), aztán valahol 17 cm környékén jönne egy rovátka: "ezek már a külsőségek, vigyázz".
Külsőség, tehát értéktelen.
A magam részéről szánom azokat az embereket, akik nem tudják, hogy a női szemöldök íve nagyjából fél A4-es oldalnyi lélekrajznak felel meg. (Akkor is, ha nem szedik). Hogy a ruha nem véletlenül, nem sorsolásos alapon kerül reggelente ránk, hanem először kiválasztjuk a boltban, majd a szekrény előtt állva, az érzéseink és a gondolataink által vezérelve kombináljuk őket. Ha ránézünk valakire, és látjuk, hogy hajlandó mozogni, sejthető, milyen életmódra számíthatunk vele. Szintén tudható, mennyi közös beszédtémánk lesz, ha a másik napi négy órát tölt az edzőteremben.
Az emberek járása tömény kitárulkozás. Még a léptek hangja is a belső világról mesél. A magunk köré választott színek, a saját bútorok, az elfogyasztott étel minősége mind-mind összefügg azzal, hova helyezzük magunkat a világban.
A "külsőségek" szó emlegetése azoknak a felületes embereknek a butasága, akik képtelenek átlátni az összefüggéseket.
the fall :: 2008. október 09., csütörtök, 21:56:54 :: 6 komment
cinema
Tarsem Singh lovak iránt érzett perverz szexuális vonzalma a Sejt óta nem titok, az eszköztár finomodott csupán, már ha az üveglappal való élveszeleteléshez képest árnyalt önkifejezésnek tekintjük, hogy hosszú perceken át, lassított felvételen, Beethoven hetedik szimfóniájára kiemelik a vízből a kettétört állatot, hogy aztán a következő képkockán fejjel lefelé szivárogjon be a kulcslyukon.
"Találd meg az állatod, a szellemi vezetőd". E szavakat mormolva kente Jung reggelente a vajaskenyeret. Tarsem biztosra megy, neki az egész anima-állatkert kell, a bundájából vért rázó farkas (Sejt), az óceánban úszó elefánt, a szájat a halálsóhajjal együtt elhagyó, szürke madarak, a mesében felnövő kislány válláról tovarepülő, hófehér galamb.
A Fall azon kevés filmek egyike, amelyekért szükséges volt feltalálni a színes fényképezést. Barangolás a Baraka világában. Spirituális rekreáció.
A Fallban ököllel verik véresre az öngyilkos fejét.
9.5 / 10
welcome :: 2008. október 09., csütörtök, 05:02:45 :: 28 komment
science
Tökéletes bizonyossággal tudom, nem létezik evolúció. Én ezt kaptam ajándékba a pálya elején - mindenkinek máshogy segítenek -, mégis el kell ismernem, hogy bár korábban soha, idén bizony új faj keletkezett.
Egy egészen új muslicáról lesz most szó - tudományos neve: harmatlégy -, úgyhogy, ha kérhetem, maradjatok velünk.
Az állat minden jel szerint az én konyhámban jött létre, vélhetőleg hagyományos muslincából, és a hozzám közel lakók már találkozhattak vele, a hírek szerint ugyanis terjeszkedik, például a Szentendrei szigetre igen rövid idő alatt eljutott.
Mint ismeretes, az alap-muslica cefrén él, ami lehet erjedt vagy romlott gyümölcs, esetleg cukros víz némi díszítő habbal a tetején, ínséges időben rothadt tök vagy paradicsom. Tehát csupa olyan, ami nálam - húsevő lévén - biztosan nem fordul elő, a romlott cukros vizet kivéve, amelyből, mi tagadás, időnként elképesztően komoly készlettel rendelkezem.
Régen úgy ment, hogy ha az ember lakását ellepték a harmatlegyek, kidobta a romlott szőlőt, kiöntötte a cukros vizet, és ezek az apró és alapvetően vicces rovarok néhány nap alatt nyom nélkül eltűntek.
Az új muslica táplálkozási szokásai egyelőre ismeretlenek. Leginkább arra tippelek, hogy egyáltalán semmit nem eszik, mert ha mégis, akkor borzasztó következtetésre jutok. A lefolyóból száll felhőben, mint valamiféle lény, amelyet kiskorában lehúz az ember a vécén, aztán több méteres szörnyként tér vissza a csatornából, bosszút állni az elszenvedett sérelmekért.
Muslicafelhő kering a konyhában hetek óta, ott, ahol egészen biztosan nincs semmi olyan, amit hagyományos muslica elfogyaszt. Igyekszem kevés időt tölteni velük, a cipőt a lábamra már egészen halkan veszem, a szobából a lépcsőig osonok, nem mintha félnék tőlük, hiszen nem bántanak, csak nem szeretem, amikor több ezer apró légy egyszerre repülni kezd. Éjjelente nyitva hagyom az ablakot, várom az első fagyokat. Egyelőre annyit értem el, hogy az ismerősöknél is megjelent ez a természeti csoda, talán mégse lett volna hülyeség a karantén, fagyasztás helyett.
Jobb ötlet híján holnap megpróbálom felturbózni az ugrópókokat.
die welle :: 2008. október 06., hétfő, 03:36:50 :: 11 komment
cinema
A Hullám a többi világháborús, holokausztos, nácis mozihoz hasonlóan azt a régi és súlyos kérdést feszegeti, hogy mi a jobb: ha filmet rendeznek a németek, vagy ha háborút. És bár a germán mozgóképek láttán a válasz első nekifutásra triviálisnak mutatkozik, ne feledjük, az első két világháborúba több tízmillió ember halt bele, tehát a mérleg másik serpenyője sem üres teljesen.
Annyi bizonyos, hogy jobb lett volna németek helyett színészekkel kísérletezni, ha már a történet alapjául szolgáló könyv Amerikában játszódik. Vagy forgathatták volna Magyarországon, a színészek nálunk sem jobbak, viszont - hála a jó égnek - pont van egy gárdánk (sőt, úgy fest, hogy már kettő), és akad néhány erdei és mezei őrsereg is, tehát a ruha- és az emberanyag adott, maradt volna pénz a speciális effektekre (számítógéppel utánrajzolt mimika).
A Hullámban az a legrosszabb, hogy bár normális és egészséges ember számára klisésnek és erőltetettnek tűnik, pont olyan, mint az ébredező szélsőjobb realitás.
7 / 10
we know who you are :: 2008. október 04., szombat, 23:44:40 :: 3 komment
politics social
Tarka Magyar tüntetés
- Többnyire azok vannak itt, akiknek 5000-nél kisebb a user id-juk az iwiwen.
- Valóban. És akik tudják, mi az a user id. És hogy ez ebben az esetben mit jelent.
your enemies :: 2008. szeptember 27., szombat, 00:56:55 :: 158 komment
social
Szorongtunk a liftben, a tőlem balra álló nőhöz hozzánőtt a babakocsi. Nem tudtam volna elképzelni őket külön-külön.
Előbb végzett nálam, az első emeleten kitolta a világba a gyermekét. Be sem záródott az ajtó, és a velem szemközti nő máris osztani kezdte hátulról:
- Jézusom, hogy lehet piros babakocsiba rózsaszín takarót tenni? Ez rettenetes.
- Miért, az én babakocsim milyen színű volt? - kérdezte a mellette álló, kilencéves forma lány.
- Természetesen piros. Fehér és zöld takaróval.
- Komplementerszínek? - próbáltam bekapcsolódni az emelkedett társalgásba. A nő rám se nézett.
Nem értettem, mi bántja őt, szemét miért kínozzák ennyire a színek és az árnyalatok különbségei, és ha már így alakult, ízlésjavító szándékával miért nem szemtől-szemben hozakodott elő.
Eltelt egy perc, mire rájöttem fájdalma valódi okára: végig a babakocsis nőt figyeltem. Smink nélküli, gyönyörű arcvonásait, élettel, vérrel és hússal teli ajkait és a bőséges íveket csodáltam, amelyeket folyamatosan újrarajzolt a ki- és belélegzett levegő. Egy egész emeleten át néztem őt, ahogy suhant velünk a lift.
Ennyi kell. Egy elismerő pillantásért szívetek szerint leölnétek egymást. Annyira szórakoztató.
language :: 2008. szeptember 26., péntek, 01:45:33 :: 4 komment
A blogom címe magyarul: "Szüntetik Sanyit"
(by Dina)
large hadron collider :: 2008. szeptember 23., kedd, 17:04:07 :: 34 komment
documentary
A professzor feje körül vékony csövekben keringett a folyékony hélium. Gustav a harminctonnás elektromágnes talpánál összehajtott pokrócra fektette ráncos arcát, és álomba szenderült. Álmában hallgatta a héliumot.
A kegyetlen körülmények között cseppfolyóssá kényszerített nemesgáz ciripelő hangját nem említi egyetlen könyv és egyetlen cikk sem. A tudományos világ hallgat a csövekben vándorló hélium énekéről. Nem beszélnek róla, mert a létezéséről sem szereztek tudomást. Egyedül Gustav Hippocampus professzor ismeri kellő mélységben e ritka anyag valódi természetét. Gustav ciripelésnek hívja, bár a hang inkább olyanféle, mint ha szirének énekét próbálnánk visszaadni napszéllel működtetett elektronorgonán.
A professzor rugalmas, hosszúkás testű, sötétlila fénnyel szikrázó lényként úszkált egy távoli bolygó óceánjában. Teste körül forrt a hélium. Gustav hatalmasat ugrott, az ívet fehér és gomolygó csík rajzolta a légkörbe, mely szép lassan, nem sokkal a néma csobbanás után porrá fagyva hullott alá és kezdett lebegni az óceán valószínűtlenül tompa csillogású felszínén. Gustav a parthoz ért, lábakat növesztett, és szemügyre vette a korántsem végtelen világűr peremére sodródott bolygó sötétkék, éles tarajokkal szabdalt, transzurán hegysége fölött terpeszkedő ismeretlen tartományt. A határvonalat, ahol téridő véget ér. Volt ott egy ajtó - amit kizárólag Gustav professzor rendkívül éles érzékeivel rendelkező lény láthatott. Nem vezetett sehová. Közvetlenül az ajtóban az őskáosz kiterjedés nélküli, elképesztő őrült forgataga várta a világot elemésztő entrópia végső diadalát.
A professzor felébredt, az íróasztalhoz sétált és hóna alá csapta számításait.
Thomas Pittengraph a monitor előtt ült. A nagy kísérletre vár - gondolta Gustav. Ez magyarázza, hogy ilyen korai órában szokásával ellentétben nem dr. Eva Laborewsky-vel üzekedik épp valamelyik nagy és drága kísérleti műszeren.
A nagy és drága kísérleti műszerek nyugtatólag hatottak Thomasra. Úgy érezte, ezekkel a gépekkel méltó elégtételt vehet az összes elemi részecskén. Thomas egytől-egyig gyűlölte az elemi részecskéket. Szinte életcéljává vált, hogy a svájci laborban minél többet ütköztessen egymásnak. Legszívesebben ki sem kapcsolta volna a gépeket, hiszen azok mindenféle mérés és elemzés nélkül is képesek dolgozni.
Thomas nem volt mindig ilyen. A gimnáziumi évek alatt, esténként, elalvás előtt gyakran gondolt az egyik - később rövid playboymodell pályát befutó - osztálytársára. "Ó. Mennyi részecske."
- Thomas, le kell állítanunk a gépeket.
A férfi felhúzta bal szemöldökét. Vagy mindkettőt, de azt a rendkívül empirikus Gustav nem láthatta, mert Thomas nem vette a fáradságot, hogy hátraforduljon.
- Valami gond van a héliummal, professzor úr?
- Nem, a héliummal minden rendben, Thomas.
- A transzformátor rakoncátlankodik?
- Nem.
Thomas végre az idős tudós felé fordult.
- Mi a baj?
- Nem szabad elvégeznünk a kísérletet.
Thomas felnevetett.
- Miért, mi történik? Elpusztul az egész világegyetem?
- Bizonyos módon igen. Bizonyos értelemben nem.
Thomas keze az indítógomb fölé tévedt. Soha, de soha nem ütköztettek még ekkora részecskéket egymásnak. A férfi minden vágya volt, hogy az összes létező műszerrel megfigyelhesse a pusztulásukat.
- Gustav professzor, mekkora esélyt lát arra, hogy ezt itt bárki komolyan vegye? - lépett be a terembe Eva.
- Nem számolok esélyekkel. Tényekkel dolgozom.
- Ellenőrizte a számításokat?
- Többször, mint gondolod.
- Hányszor?
- Mindig ellenőrzöm őket. Mindig - a mai napon. És Thomas mindig elindítja a gépeket.
- Nem értem.
- Minden jót - sóhajtotta Gustav, és tekintete Thomas kezére vándorolt, aki ebben a pillanatban szabadjára engedte a folyamatot, amelynek köszönhetően az egész Univerzum újra - mint mindig, ezen a napon - néhány másodperc múlva vissza fog zuhanni önmagába. Ahonnan vétetett.
És ahonnan ismét vétetni fog.
can't lose what you never had :: 2008. szeptember 21., vasárnap, 15:40:12 :: 46 komment
social
Vasárnap autómentes napot tartanak a kerékpárosok.
Ragyogó gondolat, kemény társadalmi üzenet: "Látjátok, mi ma se szállunk autóba".
Érdemes lenne ugyanezzel a logikával a vegáknak kijelölniük egy napot, amikor látványosan nem esznek húst. Vagy legyen évente egyszer matricákkal és bannerekkel hirdetett ünnep és hepaj, vonuljanak fel transzparensekkel az impotensek, és írják rá: "ma bizony nem dugunk".
Legyen ünnepe az összetartozásnak és az öndefiníciónak minden társadalmi csoportban, ne csak a bringásokról tanuljunk újat és izgalmasat, ha már a titkot - hogy nem autóval járnak - ők végre megosztották velünk.
Na, megyek tankolni.
jud süss :: 2008. szeptember 17., szerda, 22:43:49 :: 13 komment
cinema politics
Hetek, sőt, hónapok óta borzolja a sajtó a politikai és társadalmi kérdések iránt még fogékony - elszánt és unatkozó - állampolgárok idegeit a betiltott "náci propagandafilm", a Jud Süss hazai, illegális vetítése miatt. A közönség átszellemülten tapsol (a negyvenes években az előadások után mérhetően nőtt a zsidóellenes támadások száma). Hangosan jajveszékelnek, jogi lépéseket tesznek a liberálisok. Gyurcsány a helyén marad.
Betiltott film, kevesen láthattátok. Letöltöttem és megnéztem.
A szabad gondolkodás pártolójaként úgy érzem, alapvetően nem kell betiltani filmeket, ahogyan a könyvek égetése is kizárólag olyan krízis esetén indokolt, ahol az életben maradást szolgálja az exoterm kémiai reakció (nagyon hideg van, megfagyott a konzerv élelem, vagy épp támadnak a fényérzékeny démonok).
Ezzel együtt úgy látom, a cenzúra érthető, hiszen a Jud Süss irreálisan negatív színben tüntet fel egy bizonyos népcsoportot. Igaz, hogy létező jelenségekre, viselkedésformákra és genetikailag kódolt adottságokra alapoz, ám olyan mértékben torzít, hogy a mentálisan kevésbé felkészült nézőt téves gondolati pályára állíthatja, olyan - részben hamis - magvakat ültetve el az illető fejében, amelyek termékeny talajra hullva és ott gyökeret eresztve amúgy sem szerencsés civilizációnk elméjét tovább mérgezhetik.
Hiszen bármennyire humortalan, pöffeszkedő, korlátolt, egyenes vonalakban és derékszögekben tervező nép a sváb, az biztosan állítható, hogy nem mindegyikük reménytelenül ostoba. A való életben ismerünk svábokat, akik könnyed és rövid beszélgetések során gondolkodó lény benyomását kelthetik, a Jud Süssből azonban az összes ilyen félvért kihagyták. Egyedül a herceg rendelkezik némi agyvelővel, ami vérszegény, ám a többiekéhez képest legalább létező humor csillogtatása mellett arra elegendő, hogy felismerje saját korlátait.
A Jud Süssben bármelyik zsidó okosabb bármelyik sváb szereplőnél, amit olyan mondatok puffogtatásával támasztanak alá, hogy a "zsidók nem bölcsek, csak okosak". Ha a zsidóságot az értelemmel és az életrevalósággal azonosítjuk, akkor a svábokhoz képest - a film alapján - gyakorlatilag az összes többi ember Izrael gyermeke.
A vászonról két-három jellemvonásból összerakott bábok ordibálnak butaságokat. Az egyetlen komplex karakter Süss. Ferdinand Marian, ha jól tudom, kizárólag azért vállalta a címszerepet, mert a gyermeke életét fenyegették. Meglepő.
Süss a német tartományba érve rögtön felteszi a magától értetődő kérdést: ha ilyen gazdag a föld, hogyan lehet ennyire csóró a hercege? Progresszív lépései friss vért transzplantálnak az ország gazdaságának haldokló keringésébe. A növekedés inflációt gerjeszt. Különös? Tessék fellapozni a szakirányú könyveket.
Süssnek arra is marad ideje, hogy a tahó németek palotájába saját pénzén operát és balettet szervezzen. Megjegyzem, az egész filmben összesen három ember dolgozik, ebből kettő zsidó, a harmadik sváb - aki bele is hal rendesen.
Süss bűneit - a kulturális misszió után - azzal tetézi, hogy az egyik anti-ambíciózus tanácsadóból próbál minisztert faragni. Az önbizalomhiányos, frusztrált sváb felelősséget vállalni nem mer. A film forgatása során nyilván figyelembe vették, hogy akkoriban nagyjából a Faust volt az egyetlen értékelhető, be nem tiltott olvasmány. Faust azonban lángoló lelkű, fáradhatatlan, kutató ember volt, titkokra és csodákra fogékony, aki többet akart. Hogy lehetne őt bármelyik penészes liszteszsákkal párhuzamba állítani?
Süss - egészséges lévén - a férfi-nő testi szerelmének földi csodáját a svábokkal ellentétben őszintén élvezi. Úgy tűnik, a világ bizonyos területein ez elég ok arra, hogy az ember bitóra küldjék.
Döbbenetes, hogy a vásznon látottak miatt Németországban nem követtek el jóval többen öngyilkosságot, követve az egyik igaz keresztény szereplő példáját.
2 / 10
almost there :: 2008. szeptember 16., kedd, 03:34:27 :: 7 komment
Útban hazafelé, az esti szürkületben láttam két idős embert. Merev végtagokkal botladoztak az egyirányú utcában. Ízületeikkel bitang módon elbánt a tovasuhanó élet, a kemény hideg és a negyven év alatt összehordott beton.
Ahogy az idő újra és újra apró cafatokat ragad el, egyre kevésbé vagyunk sokfélék. Két kezemmel össze tudnám számolni az idős ember típusokat. A férfi ősz hajú és fekete szemöldökű volt - tiszteletet parancsoló kontraszt, mint amikor a hó a csontig hatoló fagyban ellepi sötét köveket, és mozdulatlanná dermed, ami él. A nő olyan volt, aki lépked a férfi után.
Arra gondoltam, mennyire jó nekik.
Mennyire jó, hogy már nem kell sokat idegeskedni azon, van-e élet a halál után, hogy eleget tettünk-e félre hó végén a bankba, hogy nem kell szép ruhákat venni, töprengeni a karrieren, új munka lehetőségén, nem kell leszólítani a szembejövőket annak reményében, hogy az eddigi jelentkezőknél szerencsésebb génkészlettel bíró szállhat be a kromoszóma-kirakósba, hanem lehet kenni a fokhagymát és a vajat a pirítósra, és a közelgő télben egymás hideg és remegő kezét szorítani, bizakodva, hogy egyszerre fogad majd minket a Jóisten.
rap :: 2008. szeptember 16., kedd, 00:17:58 :: 8 komment
Láttam egy videoklipet. Fekete emberek táncoltak. Az egyikük énekelt. Arról énekelt, hogy ő most énekel és táncol, míg a többiek táncolnak. A barátai furcsán rángatták a kezüket. Volt még egy nagy és drága autó. Nem ült benne senki.
green :: 2008. szeptember 14., vasárnap, 12:50:33 :: 138 komment
"Egyelőre csak az osztrák érdekeltségű Agrana-Juice vesz át folyamatosan léalmát a szabolcsi termelőktől [...] 350 ezer tonnányi termésre lehet számítani, ebből az Agrana mintegy 160 ezer tonnára kötött szerződést.
Egy gazda úgy fogalmazott: addig volt jó, amíg az almát ingyen leszedték a katonák és a diákok, majd az egészet válogatás nélkül szállították szovjet exportra. - Akkor még több mint egymillió tonna volt az éves almatermés, és ennek nyolcvan százaléka szovjet exportra ment - mondta Filep László. - A mai problémának éppen az a gyökere, hogy megszűnt a régi piac, az ültetvények pedig 2003-ig támogatást kaptak, hogy megmaradjon a termőterület. A felszámolásra viszont nem kapott támogatást a termelő. Gyakorlatilag a mai napig lehet viszonttámogatást kapni ipari almát termő ültetvények telepítéséhez."
Olvastam valahol, hogy a magyar lakosság 47 százaléka szerint fontos lenne visszaállítani a kötelező sorkatonaságot, mert az egy év letöltendő kifejezetten jót tett a férfiak személyiségfejlődésének. Az sem kérdés többé, hogy az életképtelen kényszeregyetemisták mellett kik szavazták le nemrégiben a tandíj bevezetését.
Ezek.
Nehéz elképzelni olyan termelőágazatot, amelyik nem megy jól, ha a munka oroszlánrészét magukat megvédeni képtelen diákok és katonák végzik el. Ebből látszik, mennyire volt értelmetlen és impotens a magyar hadsereg. Valamirevaló, harcra kész katona gondolkodás nélkül lelövi a parasztot, ha az ingyenmunkára akarja kényszeríteni. Vagy leszedeti vele az almát, és magával viszi a harcmezőre. Az ingyen almaszedés a munkásosztály bosszúja a következő értelmiségi generáción.
Szüljön sünt az összes almatermelő.
"Magyarországnak - szívós kormányzati munka és milliárdos ráfordítás dacára - mára sikerült a legnagyobb parlagfű-szennyezettségű országgá válnia Európában. A parlagfű-allergiások arányát, illetve az allergia-ellenes készítmények forgalmát tekintve is rekordernek számítunk, a megelőzésben viszont még csak az alapkutatásoknál tartunk. Többéves csökkenés után az idén újra növekedésnek indult a levegő parlagfűpollen-tartalma Magyarországon. Az időjárás változása egyelőre minden emberi erőfeszítésnél hatékonyabban befolyásolja a pollenhelyzetet [...] (az idei nyár hűvösebb és csapadékosabb volt a szokásosnál)."
A megoldás annyira triviális, hogy szégyellem leírni. Világjobbító szándékból mégis megteszem: állami és európai úniós támogatásban kell részesíteni a parlagfű-termelést. Lehetőleg minél nagyobb összeggel.
Nem telne el sok idő, és napvilágot látnának az első tanulmányok: milyen éghajlatváltozási folyamatok vezettek odáig, hogy hazánk parlagfű-nagyhatalomból lezüllött szégyenteljes pollenimportőrré. Miféle új, különös, soha nem látott betegségek tizedelik az amúgy is gyér parlagfű-állományt. És hogy az éves szinten ráfordított néhány tízmilliárd támogatás még a vetőmagra is milyen arcátlanul kevés.
Hamarosan megjelennének a termelők teherautói az üzletláncok bejáratai előtt, és leborítanák az emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlan, satnya, gyakorlatilag antiallergén parlagfüvet. Keseregnének, hogy miért a telepítést, miért nem az irtást támogatja az állam és az únió, holott az ültetvények nagy része magától szétrohad. Bezzeg a régi szép időkben, amikor a katonák és diákok ingyen szórták és hordták szét a bakancsukkal a parlagfűmagot. Az volt az igazi aranykor.
witch :: 2008. szeptember 12., péntek, 18:07:31 :: 6 komment
dialogue
- A szigeten lakom. Zárt közösségben élünk, előbb-utóbb mindenki kap nevet. Engem úgy hívnak: a Bolond. Első hallásra rosszul esett. Magamba kellett néznem, hogy elfogadjam.
- Te egyenesen büszke vagy rá.
- Muszáj volt elmondanom az elején. Tiszta lapokkal játszom.
***
- Fázol?
- Reszketek.
- Gyújtsuk be a kandallót.
- Van bent fa?
- Ki kell menni érte. Már összevágattam a gyújtóst, gyere.
- Kész. Alig volt benne papír, mégis milyen vadul lobog a tűz. Különös.
- Ja, az elmúlt napokban bedobáltam a férjem holmiját az újságpapír alá. Köszönöm, hogy ilyen szép tüzet raktál belőle.
***
- Jobban érzed magad kopaszon?
- Igen. Jó, hogy levágtad.
- Mi legyen ezzel a sok hajjal? Ugye, nem akarod a zuhannyal lemosni?
- De igen.
- Ennyire nem vagy környezettudatos?
- A hajam szerves anyag. Lebomlik hamar. Ünnepelni fognak a halak, ha odaér.
- Eldugul tőle a lefolyó.
- Öntök bele lefolyótisztítót. Az felold mindent.
- Úristen.
- Nézd, gyerekkoromban másként láttam a világot. Óvtam a környezetet, ahol értem. Éveken át gyűjtöttem a használt elemeket, hogy ne az erdőbe és ne a szemétégetőbe kerüljenek a nehézfémek. Összeszedtem az eldobált üres palackokat, hogy ne másszanak bele és ne pusztuljanak el a cickányok.
- Aztán mi történt? Ellustultál? Beszippantott a fogyasztói társadalom?
- Épp ellenkezőleg. Soha nem voltam ennyire tudatos. Kiléptem a homályból a szikrázó fény világába. Felismertem, hogy a bolygó pusztulása az Isteni Terv fontos része. A Teremtés akkor nyer értelmet, ha egyszer a project végére érünk. A titkokról az utolsó pillanatban hullik le a fátyol. Addig a percig mindannyian elveszett világtalanként bolyongunk a sötétségben. A szárazelemgyűjtő előtt állva - kezemben három alom duracell nyúllal - szembe kellett nézzek önmagammal. Ki vagyok én, hogy a gondos munkával összeszerelt fogaskerekek közé öklömnyi kavicsokat hajigáljak? Mégis, mit képzelek magamról? Azóta, a folyamat felsőbb értelmét látva teljes szívemből és minden erőmmel pusztítom a természetet. Ezzel szemben a környezetvédők az időtlen gonoszság bajnokai. Ők a legfelsőbb akarat ellen dolgoznak. Ha találkozni akarsz valakivel, akinek a Pokolban osztottak küldetést, az ő soraikban keresgélj.
narcisse :: 2008. szeptember 10., szerda, 13:53:56 :: 11 komment
Miután életem szerelméről álmodom, mindig úgy érzem, ébrenlétemmel folyamatosan megcsalom őt.
next generation :: 2008. szeptember 07., vasárnap, 00:32:27 :: 10 komment
- Szia, tegnap este vásároltam nálatok, ám sajnos néhány porszem került a gépezetbe.
- Nem mondod. Mi történt?
- A hummuszt konrétan az edzőm dobatta ki velem, szinte kiabált, nehogy többet egyek belőle. Nagyon éhes voltam reggel, ezért legyintettem rá: biztos megerjedt kicsit a hűtőben. Hiszen négy hosszú órája volt rá. Gyakorlatilag éhgyomorral töltöttem a napot az edzőtáborban, nem ment le semmi a torkomon. Délután-este kezdtem összeszedni magam. A gyomrom még lábadozik.
- Úristen. Biztos azért történt, mert tegnap nagyon meleg volt.
- Igen, ma Szegeden 37 fokot mértek. Megdőlt egy 67 éves rekord. Ez jószerével mindent megmagyaráz. Apropó, a guavás üdítőtök szintén pezsgővé változott. Nyitva lehetett a kupajka. Be akartam hozni megmutatni. Út közben, az Árpád hídon hangos pukkanást hallottam. Azt hittem, defekt, elég ijesztő volt. Szétrobbant az autóban a palack. Szerencsére zacskóba tettem, így csak a kisebbik fele folyt a kárpitra. Nagyon kellemes illata van. Lehet, hogy guavás autóillatosító gyártásába fogok.
- Ne haragudj, nagyon szégyellem az egész üzlet nevében. Mivel engesztelhetnélek ki?
- Holnap szintén edzőtáborba megyek.
- Adjak egy falafeles pitát?
- Azt gondoltam, ugyanazokat add, amiket ki kellett dobnom.
- Persze, persze. A hummusz kis doboz volt vagy nagy? Nem emlékszem.
- Nagy volt.
- Rendben. Hány pitát kérsz hozzá?
- Pitát nem kérek, az finom volt, még maradt négy.
- Tényleg ne haragudj, igen kellemetlenül érzem magam.
- Semmi gond. Akkor derül ki, milyen egy bolt, ha probléma van. Addig könnyű mosolyogni. Örülök, hogy sikerült elintézni.
- Arra gondoltam, hogy akkor ezeket most fele áron adom oda.
- Tessék?
- Ennyi szerencsétlenség után. Ezeregyszáz a vége.
Kiegészítő információ: a párbeszéd nem egy, hanem két eladó és köztem zajlott a Hummusz bárban (Kertész utca). Mindketten húsz körül vannak, tehát ez már a következő generáció, nem a szüleink.
mix :: 2008. szeptember 05., péntek, 18:45:25 :: 9 komment
music
A kobold esete a titkos fiókkal.
Oldottabb hangulatú érdeklődők kedvéért: 1 - jobb klikk, 2 - save as/mentés másként.
bizarre love triangle :: 2008. augusztus 29., péntek, 15:32:38 :: 2 komment
social
A világ programozó szemmel.
Rendszergazda: örülök, ha nincs bent (sokat lóg). Ilyenkor sürgős munkára hivatkozva szabadkezet kapok, és végre működik minden. Ha bejön, a programok leállnak. Hosszú e-mailt ír nekem, amelyben vázolja, hogy az ő feladata a biztonságot és a használhatóságot optimális tartományon belül tartani. Valójában mindkettőt az origónál rögzítette. Képes reklamálni olyan megoldások miatt, amelyek nanomásodpercben mérhető idővel növelik a futásidőt. Úgy viselkedik, mintha egy commodore 64-gyel kellene kiszolgálnia az egész internetet. Rögeszméje, hogy tud programozni, csak nem szeret, ami végképp nevetségessé teszi. Kizárólag aljaműveleteket végeztet a gépekkel.
Helpdeskes: mindenki azzal foglalkozik, ami számára problémát jelent. A helpdeskes egyforma erővel gyűlöli az embereket és a számítógépeket, mert nem ért egyikhez sem. Két világ metszéspontjában tartózkodik, bizonyítani szeretne mindkét irányba. Tudjuk jól, ez hova vezet.
Programozó: semmi közöm a számítógépekhez. Programozónak lenni egyfajta szemléletmód, gondolkodás, filozófia, az Univerzum megismerésének roppant izgalmas metódusa. A programozó önzetlen lény, nagyszerű gondolatait szeretné megosztani az emberekkel, ám azok véges kapacitása miatt segédeszközre van szüksége. A számítógép csupán egy a sok lehetséges eszköz közül. A lényeg a gondolat tökéletességében és a tökéletesség erejében lakozik.
A világ rendszergazda szemmel.
Programozó: zseninek képzeli magát, és arra élvez, hogy milyen hatalmas gondolatai vannak. Ezek a gondolatok senkit nem érdekelnek, legfeljebb a többi programozót, akik álló nap egymás előtt villognak az erőforrás-zabáló, csicsás és felesleges kódrészekkel. A programozó számára dicsőség, ha valami hülye nyelven programozik, amit rajta kívül senki sem ismer. A gondosan felépített rendszeremet minden erővel igyekszik szétverni, és rám fogja, ha valami nem működik, holott nélkülem pillanatok alatt tönkretenne mindent, és persze csodálkozna - pedig én szóltam. Illetve írtam e-mailt.
Helpdeskes: az embereknek azt mondja, miattam áll a rendszer. Nem képes felfogni, hogy a programozó a hibás, és hogy én vagyok az egyetlen tényező, amely megakadályozza a teljes pusztulást. Ugyanannyira nem ért a rendszerhez, mint a felhasználók, de szövetkezik velük ellenem. Úgy képzeli, ha sokat beszél a programozóval, attól okosabb lesz, de nem.
Rendszergazda: magányos hős vagyok a cégnél, fogalmuk sincs, mennyi veszedelemtől mentem meg őket naponta. Bármit megírok fél nap alatt shell scriptben, amivel heteket töltenek a maguktól elszállt java és php programozók, és még a rendszert sem terhelem agyon, szemben ezekkel a nyápicokkal. De hát ez nem az én dolgom, szenvedjenek vele ők. Túl sok mindenhez értek, gyakorlatilag minden érdemi munkát én végzek el, és viselem, hogy a helpdeskes a hibákat rámkeni, miközben a programozó volt.
A világ helpdeskes szemmel.
Programozó: egyetlen öröme az életben, hogy mindent ötször olyan bonyolultra készít, mint az szükséges lehet. Telepakolja az összes programot érthetetlen gombokkal és felesleges, zavarba ejtő funkciókkal, amiken egy helpdeskes még eligazodik - bár a többszörös agyonbonyolítás miatt csak küzdelmesen -, halandó embernek azonban nincs esélye ellenük.
Rendszergazda: ha valaki - kemény munkámnak köszönhetően - esetleg megértette a programozó művét, akkor sem tudja használni a programot, mert az egész hálózat áll. Egyszerűen képtelenség, hogy folyamatosan álljon a rendszer, a nagy számok törvénye és a káoszelmélet alapján néha el kellene indulnia, de a rendszergazda mindig résen van, és azonnal megakadályozza ezt. Persze emiatt velem anyáznak az ügyfelek. A rendszergazdák büdösek.
Helpdeskes: az én feladatom, hogy általános iskola 8. osztályos szellemi színvonalról átrúgdossam az embereket az érettségi szintjéig, ha számítógép-kezeléséről van szó. Leereszkedem szerencsétlen értelmi fogyatékosokhoz, és az ő szavaikkal, az ő nyelvükön mondom el, hogy melyik gombokat ne használják azok közül, amelyeket a programozó szórakozásból odatett. Általában képtelenek megjegyezni, de én türelmes vagyok, újra és újra segítek. Sajnos a rendszergazda folyamatos szabotázsát is nekem kell megmagyaráznom, ez eléggé bosszant, mivel az analfabéták azt hiszik, hogy miattam állnak a rendszerek. Egyedül én értek szót mindenkivel. Lehetnének hálásabbak is.
(Forrás: Dina)
animal planet :: 2008. augusztus 24., vasárnap, 02:00:00 :: 2 komment
A játékos és kísérletező természet utat tört magának törékeny mikrokozmoszom felé. Hátulról, rézsút érkezik a harci biohelikopter. Egy korszak a végéhez ér.
Fél arasz méretű lódarázs hajtja uralma alá a teljes légteret. Az ellenállás hasztalan. Zümmögése mély, nyugodt és átható. A pillanat magával ragad.
Eszembe jut egy hír: az amerikai hadsereg rádióval irányított kémrovarokkal kísérletezik. Mikrochipet ültetnek az állat agyába, és máris lehet az arabokra kiborg poloskát küldeni. Szokás szerint mindent rajtam tesztelnek először. Közelebb lépek. Az agya ép.
Nem félek a darázscsípéstől. A helyes ösvényről a gyarló ember szívszorítóan könnyedén letér, és van olyan, hogy az eltévedt lelket már nem tereli vissza sem könny, sem tanács, sem sugallat, sem atyai pofon. Van, amikor egyedül egy kiadós csípés segít. Ilyenkor szinte jó, ha pont közel repül hozzánk egy hatalmas lódarázs.
Gyors önvizsgálatot tartok. Eredmény: a lelkem alapvetően a helyén, a darázs jelenléte nyilvánvaló tévedés. A konyhában keresek alkalmas eszközt, hátha józan érveimből nem ért majd szegény. A nejlonszatyor nem elegáns, magára valamit adó férfi vadászó szándékkal nem vesz kezébe zörgő polietilént. Marad az ásványvizes palack. Büszke vagyok magamra: fair play.
Ha a világ teremtője lódarázs fullánkján keresztül szeretne üzenni nekem, az üzenet nagyon fontos lehet. Ebben az esetben szívesen meghallgatom.
A darázs szívében perzselő szerelem lobbant, ő maga pedig rárepült az állólámpámban található százwattos izzóra. Kettős hiba. A kölcsönös hevület kínjában fetrengő lényre könnyedén borítom a palack bejáratát. Darazsam immár az üveg belsejében zizeg. Támad és támad, mint a gép. Nem tudom, láttam-e valaha ennyire bátor és ennyire agresszív állatot. Óriás rágójával tucatszor próbálja kettéharapni a világainkat elválasztó plasztiktartomány mögötti ujjaimat. Csodálom őt ezért, hisz ezerszer nagyobb vagyok. Darázs, ma este tőled tanulom a harc mentális alapjait.
Felveszem ünneplő ruhám és útnak indulok. A lakástól ötven méterre lecsavarom a palack kupakját, és a palackot a továbbra is vadul küzdő állattal együtt a fűbe fektetem. Szabad vagy, keress kijáratot.
Hajnaltájt, három óra múlva érkezem haza. A távirányítós kapun villogó sárga fény
eszembe juttatja a sorsára hagyott vadat. A palackhoz sétálok, és döbbenten tapasztalom, a darázs még odabent pihen. A hideg éjszakába dermedt harcos testét harmat borítja. Helyzetértékelés: a szemem láttára haldoklik a fekete-sárga csíkos halál. Kirázom az üvegből, száraz és biztonságos helyet keresek neki. Mostmár te jössz, szedd össze magad, és ha felkel a nap, zümmögjél szépen haza.
Bezárom az autót, a ház bejárata felé fordulok, és ebben a pillanatban földbe gyökereznek fáradt lábaim. Hatalmas, két ember magas darázs-istenség néz velem farkasszemet. Szárnycsapásaitól remegnek a fák. Tudom jól, rágójával bármely általam ismert tárgyat kettéharap, és saját testemet - kelletlenül - az ismert tárgyak közé sorolom.
"Nem felejtem el, amit tettél" - hallom fejemben a mennydörgő gondolatokat. "Ha egyszer igazán nagy bajba kerülsz, annyit kell mondanod: darázs. Elég, ha halkan mondod. Elég, ha egyszer. És mi azonnal ott leszünk."